Kezdhetném úgy is, hogy huszonhat, na jó, huszonöt éve várjuk ezt a pillanatot, hogy végre kiderüljön, hogy mire is akart kilyukadni David Lynch rendező, amikor a Twin Peaks-et kigondolta. De az igazság az, hogy akkoriban még nem figyeltem ezt a sorozatot, és csak jóval később sikerült megtekintenem, ami nem változtatott azon a tényen, hogy iszonyatosan fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon eredetileg is így tervezte-e az alkotó, hogy ekkora időbeli kihagyás után fog hozzányúlni a sztorihoz, vagy csupán a véletlen hozta, és most nyílt rá lehetősége, hogy továbbvigye a fonalat, melyet 1990-ben kezdett meg. Nem feltétlenül szeretnék mindent elspoilerezni, hiszen a legtöbben az ismerőseim közül elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy a Laura Palmer ügyről szól-e a Twin Peaks 2017-es sorozata, vagy újabb történetbe kezdünk bele.

“Through the darkness of future’s past,
The magician longs to see.
One chants out between two worlds…
“Fire… walk with me.”“

Bárki bármit is állít, ha egy David Lynch alkotásról beszélünk, akkor egyértelműen senki sem jelentheti ki, hogy tudja, miről is szól a film. Mindig is szerettem a magyar irodalom órákon, mikor a tanárnő hosszasan ecsetelte, hogy „mire gondolt a költő” a verse megírásakor, mert ezt sosem tartottam ilyen egyszerű kérdésnek. Ez fokozottan igaz a kultikus Twin Peaks-re is, hiszen az alapsztoritól eltekintve valójában nem sok minden derült ki, annak ellenére, hogy beszippantott bennünket a sorozat. Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a második évad hangulatát erősen meghatározta a szürrealisztikus látásmód, képi világ. Akik ismerik a rendező munkásságát, tudhatják, hogy mind a Mulholland Drive, mind az Inland Empire – a Radírfejről nem is beszélve – meglehetősen egyedinek mondható. Tehát bármelyik filmjéről megkérdezném, hogy mondjátok el, miről is szól, akkor valószínűleg hosszas gondolkodás előzné meg a hümmögő válaszadásokat. Mert bizony ezeket nem is olyan könnyű leírni, bár mi megpróbálkoztunk az előző évadok kapcsán, a Twin Peaks esetében. Amit konklúzióként ide áthoznék, két mozzanat volna, melyből az egyiket már el is árultam, hogy szokatlan látásmódú, különlegesen szürreális maga a történet is, nem csupán a varázslatos zenéje, hiszen képes a mai napig nézők millióit képes a képernyő elé szegezni, a megmagyarázhatatlan atmoszférájával. A másik pedig az, hogy egy olyan thriller típust teremtett meg, amely később leginkább a skandinávoknál köszönt vissza, például a Bron/Broen (Híd), illetve a The Killing című sorozatoknál. Itt nem a szokványos szeparált epizódokról van szó, hanem egy egész szérián keresztülívelő eposzi műről, nyomozásról. Ami egy pillanatra sem ül le, sőt, a részek végén mindig valami újdonság, cliffhanger jelenik meg, amely új megvilágításba helyezi az addig megismert részleteket. Ezzel pedig nem csak húzza a történet fonalát, mint a rétestésztát, hanem erősen misztikussá, ugyanakkor valóságszagúvá is változtat egy látszólag hétköznapi gyilkossági ügyet.

Eltelt 25 év és rengeteget fejlődött a technológia, Twin Peaks is utolérte a világot, de továbbra is egyszerű kisváros, mint volt. Átlagos emberek élnek ebben a kissé elszeparált településen, ahol mindenki ismer mindenkit és elméletileg titkok sincsenek. Leszámítva azokat az eseményeket, amelyeket azóta sem tudott senki sem megmagyarázni. Dale Cooper (Kyle MacLachlan – Így jártam anyátokkal, A SHIELD ügynökei) ügynök felszívódott és ezzel hatalmas kérdőjel maradt a nyomozás végkimenetelét illetően. Ennek ellenére az élet nem állt meg a városban, férfiak és nők öregedtek meg, fiatalok nőttek fel, és szerencsére jó ideje nem történt semmi fura sem.

Természetesen mondanom sem kell, hogy ha csak erről volna szó, és egy dögunalmas kisváros életébe csöppennénk újra, akkor nem adtak volna zöld utat a Twin Peaks 2017-es évadának. Hiszen ezúttal is megmagyarázhatatlan esetre bukkannak, amikor megfelelően túlmisztifikált körülmények között egy igencsak összetett holttestet találnak. A nyomozás megindul és a szálak felgöngyölítése jóval komplexebb kihívások elé állítja a rendőrséget. A látszólag értelmetlen eset aztán több állami szerv érdeklődését is felkelti, és úgy tűnik, egyesek már régóta várták az esemény bekövetkeztét. Nagy kérdőjel kezd lebegni a néző elméjében, és lassan testet ölt bennünk a kíváncsiság, hogy ezúttal milyen rejtélyt tartogat a számunkra a rendező.

Annyi bizonyos, hogy David Lynch munkáihoz nem csak affinitásra és megfelelő gondolkodásmódra, hanem türelemre és jó adag önuralomra is szükségünk van. Művei nem tartoznak a könnyen emészthető kategóriába, és a Twin Peaks 2017-es sorozatában szabad kezet kapott, hogy megvalósíthasson mindent, amit ezidáig eltervezett, megálmodott. Egy olyan komplex puzzle-lal ajándékozza meg a nézőket, melyre örökké emlékezni fogunk. Ki azért, mert nem bírja követni az eseményeket, ki azért, mert feladja a fejtörőket és a visszatekeréseket, de lesznek olyanok is, akikben megmozdul valami és a kíváncsiságuk legyőzi az ellenérzéseket, amely alkalmat adhat arra, hogy beleszeressenek az évadba. Ehhez próbálok egy kis segítséget nyújtani úgy, hogy az alapszálakat a felszínre hozom, de igyekszem nem elspoilerezni a lényeget. Már amennyiben egyáltalán ilyesmi lehetséges volna.

Az egyik oldalon adott Twin Peaks, és a helyi rendőri szerv, melyet már korábban is megismertünk. Dale Cooper ügynök eltűnését követően nem csupán virtuális űr keletkezett, hanem mindannyiuk életére bélyeget nyomtak az események, amelyekre azóta sem tudtak magyarázattal szolgálni. A történet számunkra akár lezártnak is tűnhet, de számtalan kérdőjel a helyiekben is maradt. Truman seriff huszonöt év után sem tudott belenyugodni az események lezáratlanságába, és helyettesei segítségével megpróbálkozik a lehetetlennel, hogy rájöjjön, mit hagytak figyelmen kívül, mit rontottak el, mi is történt valójában azon a tragikus estén.

Az FBI-t egy újabb rejtély érdekli, amikor a fentebb említett holttest előkerül, és több kérdést vet fel az azonosítás eredménye és a hulla állapota, mintsem azt a bejelentéskor gondolták volna. Tökéletesen realisztikus, ugyanakkor szürreális képsorral indít bennünket utunkra ez az ügy, mely hihetetlennek tűnhet azok számára, akik sosem nyertek betekintést a nyomozószervek munkásságába. Hogy mit is takar ez, valószínűleg első olvasatra nem világos, de gondoljatok bele, mennyi olyan szituációval találkoztatok életetek során, melyről nem hittétek el, hogy valóban megtörténik. Egyfajta társadalomkritikát képzeljetek el, mint például amikor egy bürokratikus útvesztőbe keveredtek, és ellentmondásos információk alapján kellene kikecmeregnetek belőle. Elég sok szituációs gag építkezik olyan sztereotípiákra, melyekkel bizony tényleg találkozhatunk, de egészen addig nem vagyunk képesek ezeket vizualizálni, mígnem váratlanul megelevenednek előttünk. Számomra különösen élvezhetőek ezek a jelenetek, mert végre nem a szokványos rendőri intézkedéseket láthatjuk, hanem jóval valóságszagúbban sikerült az ábrázolásuk. Az eset, nem meglepő módon, utoléri az FBI igazgatóhelyettesét, Gordon Cole-t (David Lynch) is, aki Alberttel (Miguel Ferrer – Robotzsaru, The Protector) kiegészülve megpróbál a rejtély végére járni. Nyomozásuk során olyan helyről is segítséget fognak kapni, ahonnan egyáltalán nem számítanak információcserére.

Ezzel párhuzamosan Las Vegasban Dougie Jones, az ügyetlen biztosítás ügynök élete fenekestül felfordul, amikor furcsa baleset éri, szinte a szeretője karjai között. A férfi igencsak szerencsétlen fogadást kötött, melynek köszönhetően többeket is magára haragított. Így nem csak haragos feleségével kell szembenéznie, de az adósságát is valahogyan rendeznie kell, ráadásul a látszólagos vak szerencsének köszönhetően bankot robbant az egyik kaszinóban, amivel újabb ellenségeket szerez magának. Munkahelyén sem áll túl jól a szénája, miután egyik társát biztosítási csalással vádolja meg, így nem jósolunk neki túl hosszú és nyugodt életet.

A legmisztikusabb szál egy titokzatos férfi útját követi végig, aki a tökéletes bűnözőt testesíti meg a számunkra. Egy szociopata, aki nem csak, hogy mindent a saját céljainak rendel alá, amelyet teljesíteni szeretne, hanem emellett nem törődik – mert számára fölöslegesnek és érthetetlennek minősülnek – azokkal a játékszabályokkal, amelyek a normál társadalomban minimumnak számítanak. Számára nincsen akadály, segédeit is csupán kihasználja, de ha teherré válnak, inkább megszabadul tőlük. Hogy neki melyik ügyhöz van köze a rejtélyek közül, azt takarja egyelőre jótékony homály. Viszont Twin Peaks 2017-es évadában az ő karaktere a legizgalmasabb, leginkább kidolgozott, annak ellenére, hogy sokaknak úgy tűnhet, nem tudunk meg sokat róla. Mert nem az számít, amit mond, hanem az, hogy mit és hogyan tesz, milyen kapcsolatokat mutat be nekünk.

De nem állunk meg ezen a ponton, mert ahogyan Twin Peaks mindennapjaiba is betekintést nyerünk, tucatnyi olyan látszólag irreleváns információmorzsát is megismerünk a sorozat előrehaladtával, melyek azután egyre több értelmet nyernek. Nem is beszélve arról, hogy random módon tér- és időbeli ugrásokat is megengedett magának David Lynch, hogy ezáltal is egyre kiismerhetetlenebbé, ugyanakkor lebilincselővé varázsolja a Twin Peaks 2017-es évadát. Így a rendező nem hagyja, hogy egy pillanatra is elbóbiskoljunk, mert ha elkalandozik a figyelmünk, kénytelenek leszünk újra és újra megtekinteni az adott jelenet, vagy részt, hogy kibogozzunk, milyen jelentőséggel bírnak a látottak.

„This is the water and this is the well. Drink full and descend.
The horse is the white of the eyes, and dark within.”

Ez az, amihez a leginkább ért David Lynch, hogy megmozgassa az agytekervényeinket, és mikor már kezdjük magunkat abba az illúzióba ringatni, hogy valamit megértettünk, vagy elhisszük, hogy némi pihenőidőt kap az elménk a masszív támadás alatt, akkor odavet elénk egy olyan mindfuck kategóriájú információt, hogy csak pislogunk, és hetekig azon pörgünk, hogy megfejthessük a tapasztaltakat. Mert minden egyes epizód képes ilyesmit elérni, kivétel nélkül. Nem csak azokról beszélek, amitől olyan hátast dobunk, hogy napokig a hatása alatt leszünk, hanem konkrétan az összes részben találhatunk olyasmit, ami megmagyarázhatatlannak, vagy meghökkentőnek tűnik, és újra kell gondolnunk a már ismert eseményhalmazt. Képzeljetek el egy dinamikus puzzlet, amit elkezdtek kirakni, egymáshoz illeszteni a darabkákat és gyakorlatilag minden egyes részlet megváltoztatja a komplex egészet. Körvonalazódik egy jelenet, a figurák azt sugallják, hogy a kép jobb felső sarkában fog elhelyezkedni, de a következő pillanatban rájöttök, hogy nem csak az oldalban tévedtetek, hanem végig fejjel lefelé szemléltétek a feladványt. Ez pedig így megy egészen az utolsó pillanatig, ami sokakból frusztráló és dühítő érzéseket fog kiváltani, így a végtelen türelmű játékosok előnyben vannak az átlagosakkal szemben. Ez pedig azt fogja eredményezni, hogy a Twin Peaks 2017-es évadja nem csak megosztó lesz, de hamar el fog dőlni, mennyire lesz kultikussá, illetve trendivé. Ugyanis lesznek olyanok, akik imádják, de olyanok is, akik gyűlölik, viszont a meglepően sokan fognak abba a táborba tartozni, akik úgy tesznek majd, mintha értenék és szeretnék, mert nem akarnak kilógni a sorból.

“THE” NINE INCH NAILS – “SHE’S GONE AWAY”

Azoknak, akik mégis szeretnének a realitások talaján maradni – bármennyire is fura ennek a műnek a kapcsán ilyenről beszélni –, azoknak írom ezt a kritikát, hogy némi mankóul szolgáljon az útvesztőben, melybe David Lynch kalauzol bennünket. Ettől függetlenül ne legyenek illúzióitok, a rendező rendesen belevisz bennünket a susnyásba, és többször el fogunk tévedni, de pont ez a cél, nem kell megijedni tőle, csak ki kell tartani a végsőkig. Ami ugyanis akkor is osztályrészül jut nekünk, ha nem értünk meg mindent, az nem feltétlenül a misztikus hangulat, hanem inkább a szereplők zseniális játéka. David Lynch olyan fantasztikus színészeket és előadóművészeket nyert meg a sorozatnak – akár csak néhány jelenet erejéig, akár az egész sztorit átívelve –, mint Moby, a Nine Inch Nails, David Duchovny, Richard Chamberlain, az Au Revoir Simone, Monica Bellucci, Ashley Judd, Tim Roth, David Bowie, James Belushi, Naomi Watts, valamint a Chromatics. Akinek ez esetleg kevés volna, és megijedne a látottaktól, vagy beleunna az első pár rész után, javaslom, tegyen pihenőt, mert a történet előrehaladtával nem lesz könnyebben emészthető a Twin Peaks 2017-es sorozata.

“We are like the dreamer who dreams and then lives in the dream. – But Who is the dreamer?”
/Eternal Stories from the Upanishads/

A másik indok, ami amellett szól, hogy érdemes nézni az évadot, mindenképpen a rendezői szabadság megismerése. Ugyanis ez az alkotás iskolapéldája lehet annak, hogy kell úgy irányítani az eseményeket, illetve ezzel párhuzamosan a nézőket, hogy csak akkor vegyük észre, hogy az orrunknál fogva vezetnek bennünket, amikor már régen késő. Minden egyes jelenet tökéletesen felépített, fényképezett és megvalósított. A helyére van igazítva az utolsó tárgy is, a forgatókönyv kifogástalan, a párbeszédek és a monológok zseniálisak és életszagúak, ugyanakkor ügyes fricskái egy-egy élethelyzet groteszkségének. Amely kiemeli az egész Twin Peaks-et átitató ambivalenciát. Mert bármi olyan, amit eltúlzottnak, vagy elnyújtottnak látunk, egyszerre kritikai felhangos és reális is – erre fentebb már kitértem. Emellett persze szeretném megjegyezni, hogy a sorozat egyértelműen David Lynch jutalomjátéka, mert ebben mindent megvalósíthatott, így akár életmű összefoglalónak is tekinthetjük. Eltűntek a határok, melyek némileg megzabolázták az első két évad esetében, itt nincsenek tabuk, a hangulata és az ábrázolásmódja néhol emlékeztet a német expresszionista művekre, valamint a francia avantgárd filmekre. Tehát némi komplex kultúrát csempész a rohanó világ könnyedebb darabjai közé, és a stílusteremtő 1990-es Twin Peaks-re koronát helyez, majd körbetekint, hogy maradt-e valaki a teremben a nézők közül. Majd elmosolyodik, leleplezi az alkotást, és megvárja, míg kiürül a helyiség.

AU REVOIR SIMONE – “A VIOLENT YET FLAMMABLE VOID”

A felvetés, amelyre az egész Twin Peaks széria épül, a harmadik évad során lassan (néha vontatottan) és óvatosan bontakozik ki előttünk, miként egy vetkőző hölgy a párja előtt, úgy nyílik meg David Lynch elméje a nézők számára. Először csak villant, szégyellősen mutat apró izgalmakat, majd merészen kibújtatja az ingerlő idomait előttünk. Aztán van az a pillanat, hogy elkezdődik a valódi mindfuck, és Robbie Williams Rock DJ-je ugrik be nekünk, ahogy a tekintetünket és agyunkat vonzó nő elkezd megszabadulni a bőrétől, majd az izmaitól is. A csupasz valóság egyesek számára ijesztő vagy éppen taszító is lehet, de a kíváncsiság sokunkban győzedelmeskedni fog, és megpróbáljuk nem csak be- és elfogadni, hanem magunkévá is tenni az élményt. Hogy a rejtélyre milyen típusú választ kapunk, és pont kerül-e végül a Laura Palmer gyilkosság kapcsán felmerült misztikum végére, annak mindenki maga járjon utána. Ahogy azt sem fogom megelőlegezni senkinek sem, hogy az utazás megéri-e majd számára, hiszen csak a saját nevemben tudok és szeretnék róla nyilatkozni.

Azt tanácsolom, hogy feledjetek el minden kritikát, minden spoilert, amivel eddig találkoztatok a Twin Peaks 2017-es évada kapcsán és tiszta lappal üljetek neki a sorozatnak. Tárjátok ki az elméteket, keressetek nyugodt, önfeledt pillanatokat és fogadjátok be a képsorokat, a jeleneteke, a játékokat, és hagyjátok a gondolataitokat szabadon szárnyalni, miközben megtekintitek. Mindenki számára mással fog szolgálni, sokan fogják imádni, mások meg értetlenkedve néznek rájuk, miközben ott lesz egy tábor, akik nagyon szeretnék érteni, így eljátsszák, hogy trendi kedvelni. Ahogy újra és újra átpörgetem a fejemben a rengeteg információt, melyet David Lynch beleszuszakolt a tizennyolc epizódba, és le a kalappal előtte, csak ajánlani tudom, a fenti figyelmeztetésekkel megtűzdelve.

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány