Habár az idei nyár már látszólag kitombolta magát, azért amíg az idő engedi, még maradnánk egy kicsit a vizes témánál. A sellőkhöz hasonlóan, a hajózó népek körében szinte mindenhol előfordul egy-egy beszámoló, vagy legenda óriási tengeri szörnyekről, melyek képesek akár egész hajókat elpusztítani és vízbe fojtani, vagy jóízűen elfogyasztani a legénységet. Ezek a szörnyek meglepően sok dologban hasonlítanak egymásra, akár kultúrától függetlenül is. A modern köztudatba talán legmélyebben beágyazott tengeri rémség pedig nem más, mint a kraken.

Érdekes módon legtöbben a krakent a görög mitológiából eredeztetett legendának tartják, holott erről szó sincs: a kraken az észak-európai hajózó népek, elsősorban a norvégok mondakörének terméke. Az általános tévhitet nagy valószínűség szerint az 1981-es Titánok harca (Clash of the Titans) című filmnek köszönhetjük – illetve a 2010-es, igencsak felejthető remake-nek -, ahol a skandináv tengerészek rémét az alkotógárda volt kedves átcsempészni egy görög mitológiai alapokon nyugvó történetbe. Nem mintha a görögök híján lennének a krakenhez hasonló tengeri szörnyeknek, elég csak Homérosz barátunk Odüsszeiájára gondolnunk, ahol is a bölcs Odüsszeusz a Messinai-szoroson való átkeltében, hogy elkerülje a Kharübdisz által keltett örvényeket, egyenesen Szkülla karjaiba hajózott. Míg az előbbi egész hajókat képes volt a mélybe rántani, addig ez utóbbi csupán néhány tengerészt vonszolt magával a tenger mélyére.

A krakenről a legrészletesebb leírást egy bizonyos Erik Pontoppidan nevezetű norvég történész (nem mellesleg Bergen püspöke) készítette 1755-ben megjelent Norvégia Természeti Története című művében. “Kerek, lapos, csupa kar és ő a legnagyobb és legcsodálatosabb a teremtésben az állatok között.” Ha a norvég nyárban halászni támad kedved a parttól alig néhány mérföldnyire, bizony nagy veszélynek teszed ki magad. “Akkor fogod tudni, amikor elkezdesz a szokásosnál sokkal több halat behúzni a hálóddal. Ez a Kraken és ő az, aki a felszín felé zavarja a halakat, de az ő markából menekülni lehetetlenség. Rutinos evezősök képesek eliszkolni onnan és néhány perc múlva láthatják, ahogy ez a gigantikus szörnyeteg felemelkedik a tenger mélyéről. Háta másfél mérföld széles, elsőre egy csoportnyi apró szigetnek tűnik.” Pontoppidan említést tesz a kraken egy különös szokásáról is, mely szerint valamilyen sűrű, bűzös folyadékot választ ki magából, és ennek segítségével ejti zsákmányul az ettől elbódult halakat. A kraken azonban nem halászási szokásairól híresült el, hanem hogy képes egész, akár többárbocos hajókat is körülfonni karjaival, miközben csápjai akár a főárboc csúcsáig is felérnek, majd összeroppantani a hajó gerincét és a roncsokat, a legénységgel együtt a mélybe rántani.

De miféle állat is lehet a Kraken? És hogyan lehetséges az, hogy míg az ókorban vagy a középkorban elfogadott tény volt a tengerészek, sőt a tudósok körében is a tengeri szörnyek létezése, addig manapság nemigen találkozhatunk hasonlóval a hat órás hírekben? Ez utóbbira viszonylag könnyen választ találhatunk (és később látni fogjuk, hogy azért tengeri szörnyek teljes eltűnése mai modern világunkból enyhén szólva is túlzás), hiszen egyrészt a mai hajók javarészt fémből készülnek, valamint szél helyett nagy teljesítményű és – nem utolsó sorban – hangos motorok hajtják őket. Ha kraken, vagy a hasonló tengeri szörnyek nem teljesen süketek, akár több száz kilométerről is hallhatják a közeledő hajók keltette rezgéseket és idejében elkerülhetik a találkozást. A krakent egyébként a korai ábrázolások valamiféle hatalmas rákszerű lényként írták le, a puhatestűre való asszociáció csak később jelent meg. Carl Linné svéd biológus – a modern biológiai nevezéktan egyik megalkotója – 1735-ben kiadott Systema Naturae című korszakalkotó művében a krakent a lábasfejűek osztályába sorolta. A lábasfejűek közül alapvetően két rendszertani rend képviselői, a polipok és a tintahalak számítanak lehetséges jelöltnek a kraken szerepére. Na de lehetséges-e, hogy létezik olyan polip vagy tintahal faj, mely akkorára képes nőni, hogy egész hajókat pusztítson el?

Időről időre reménykedve kapja fel a fejét a kriptozoológia iránt fogékony közönség, amikor híre megy, hogy óriási, polipra emlékeztető oszlásnak indult izét találtak valahol a tengerparton. Az ilyen leletekről persze végül mindig kiderül, hogy azok döglött bálnából, cápából, vagy más, nagytestű, de egyáltalán nem szörny-méretű lényből származnak. A polipok fenéklakó állatok, az óceán mélye pedig – tudjátok – nagyon mélyen van. Teljességgel nem kizárható egy óriás polipfaj létezése, még akkor sem, ha húsevő életmódja és agresszivitása ellenére mégsem ő az ideális jelölt a kraken szerepére. Az egyik legismertebb óriáspolipokkal foglalkozó történet a Floridai Böhönc, avagy a St. Augustin-i Szörny esete.

1896-ban két kiskamasz talált rá a partra sodródott polip formájú tetemre a floridai St. Augustin tengerpartján. Dr. DeWitt Webb, a helyi amatőr természetbúvár, aki a st. augustin-i történeti társaság elnöke is volt egy személyben, érdeklődését felkeltette a lelet. Miután megvizsgálta az oszlásnak indult tetemet, arra a következtetésre jutott, hogy az egy hatalmas polip földi maradványa. A maradvány 6 méter hosszú és több mint 3 méter kerületű volt, a karok egy része, melyek a törzstől elválasztva feküdtek a homokban, mintegy 12 méter hosszúak és közel 30 centiméter átmérőjűek voltak. Webb a maradványok súlyát közel 4-5 tonnára becsülte. A jó doktor fényképeket küldött egy levél kíséretében Addison Verrill professzornak, aki a Yale egyetemen tanított és a fejlábúak avatott ismerőjének számított. A fényképek alapján Verrill is hasonló következtetésre jutott, a lény valóban polipszerűnek tűnik. Webb végül szövetmintát is küldött Verrillnek, aki azt megvizsgálva gyorsan módosított álláspontján: a maradvány nem más, mint bálnazsír, valószínűleg egy döglött bálna teteméből, a karok pedig nem is tartoztak a testhez vélhetően. Ennyiben is maradt volna a dolog, ha egy bizonyos Forrest Wood – miután olvasott az esetről – fel nem fedezi, hogy a maradványból származó minták még mindig a Smithsonian Intézetben pihennek. 1971-ben, Wood kérésére, a Floridai egyetemen tanító Dr. Joseph Gennaro is mikroszkópos vizsgálatnak vetette alá a még hozzáférhető mintákat és megállapította, hogy azok bizony sokkal inkább emlékeztetnek polipszövetre, mint bálnazsírra, vagy tintahalra. A tudományos közvélemény továbbra sem lett azonban meggyőzve az óriáspolip létezéséről, így 1995-ben újabb vizsgálatnak vetették alá a mintákat – ezúttal aminosav analízisnek -, mely szerint a szövetek nem származhatnak puhatestűtől, sokkal valószínűbb, hogy azok bálnabőr eredetűek.

Óriáspolipok tehát a tudomány mai állása szerint nem léteznek, de mi a helyzet az óriás tintahalakkal? Az igazság az kedves olvasó, hogy akármennyire is hihetetlenül hangzik, léteznek a krakenhez szükséges testméretet elméletben elérni képes óriás tintahalak (óriás tintahal – Architeuthis nemzettség vagy a még nagyobbra növő, bár eleddig csupán tetemek alapján ismert kolosszális tintahal (Colossal Squid – Mesonychoteuthis hamiltoni). A tintahalak a vízközt élnek – tehát nagyobb eséllyel kerülnek ember közelébe -, mégis az óriás tintahal koncepciója a tudósok számára – egészen 2004-ig – pontosan ugyanabba a kategóriába tartozott, mint a kraken legendája. Készültek feljegyzések partra mosott tetemekről, de tudományos képesítéssel rendelkező kutató nem látott még óriás tintahalat élve, saját környezetében. Számos expedíció tért vissza sikertelenül, habár nagyon úgy nézett ki, hogy az óriás tintahal valóban létezik, nem sikerült a nyomára bukkanni. Ez a helyzet 2004-ben változott meg végérvényesen, amikor is egy japán expedíciónak sikerült horogvégre csalnia egy közepes méretű példányt. Mielőtt az állat letépte magát az acélsodronyról, egy 6 méteres tapogatót hátrahagyva, a kutatócsoportnak sikerült egy fénykép sorozatot készítenie róla. A tudomány által dokumentált óriás tintahal példányok viszonylag kicsik – legalábbis a krakentől elvárható méretekhez képest. Léteznek azonban újkori beszámolók a leírtaknál lényegesen nagyobb óriás tintahalakról is, illetve dokumentált esetek, mikor az állat hajóra támadt.

A legnagyobb dokumentált óriás tintahal tetem 1878-ban került elő, leghosszabb tapogatójától a teste végéig mintegy 55 láb (16-17 méter) volt. Ettől lényegesen nagyobb állattal való találkozásról számolt be egy brit tengerész, bizonyítékokkal azonban nem volt képes alátámasztani meséjét. A. G. Starkey a Brit Királyi Haditengerészet kötelékében szolgáló halász a második világháború idején akadt össze egy lénnyel, miközben éjnek évadján a fedélzeten horgászott. Állítólag a fedélzeti világítás fényében egy hatalmas, zölden világító gömböt vett észre a vízben. Rövidesen rádöbbent, hogy amit lát az egy hatalmas tintahal egyik szeme volt. A felszínen lebegő állat – Starkey elmondása szerint legalábbis – éppen olyan hosszú volt, mint a hajó maga, azaz mintegy 175 láb (53 méter).

Egy francia hajós – Olivier de Kersauson – Madeira partjai mentén lett arra figyelmes, hogy egy óriási tintahal akaszkodott hajója testébe, két tapogatója pedig még a kormánylapátot is blokkolta. A férfi elmondása szerint az állat 7-8 méter hosszú lehetett. De Kersausonnak és társainak esélye sem lett volna felvenni a harcot a lénnyel, lévén semmilyen hatásos fegyver nem állt rendelkezésükre. Szerencsére a tintahal egy idő után megunta a dolgot és odébb állt. Az 1930-as években a Norvég Királyi Haditengerészet kötelékében hajózó Brumswick tankhajót támadta meg egy óriás tintahal, a szemtanúk beszámolója szerint szabályosan “levadászva” a hajót. Többszöri sikertelen kísérlet – az állat képtelen volt megkapaszkodni a nálánál jóval nagyobb és sima felületű fém hajótestben – után végül a tintahal a hajóóriás hajócsavarjai között végezte. De mégis mi késztethet egy, rendtársai intelligenciájából kiindulva viszonylag értelmes állatot arra, hogy hajókat támadjon meg? A válasz talán az óriás tintahal és az ámbráscetek kapcsolatában keresendő.

A tintahalak és ámbráscetek afféle örök ellenségek. A fogascetek természetes tápláléknak tekintik a tintahalféléket és ez alól az óriási példányok sem kivételek. Számos ámbráscetet találtak tapadókorongok okozta sebekkel a szájuk körül, vagy ijesztően hosszú tapogatókarokkal a gyomrukban. A 2004-es japán expedíció is ámbráscetek vonulását követve jutott el végül az óriás tintahal természetes élőhelyének közelébe. 1965-ben egy szovjet bálnavadászhajó legénysége tanúja volt egy ámbráscet és egy óriás tintahal csatájának. Nem sokkal később megtalálták a bálna tetemét, melyet végül megfojtott a tintahal, ám amaz sem járt jobban, mivel leharapott feje akkorra már a cet gyomrában pihent. Alig egy évvel később egy dél-afrikai világítótorony karbantartója volt tanúja, ahogy egy óriás tintahal megfojt majd a mélybe ránt egy déli simabálna (Eubalaena australis) borjút (ezek az állatok újszülött korukban is 4-6 méter hosszúak). Az anyaállat tehetetlenül nézte végig az eseményt.

Láthatjuk, hogy még a tudomány számára ismert, kisebb példányok is képesek lehetnek – ha víz alá rántani nem is, de – legalább felborítani egy kisebb vitorlás hajót. A legendák félelmetes vízi szörnye, a kraken tehát jó eséllyel valós megfigyelésen és találkozásokon alapul. Az pedig talán csak idő kérdése, mikor kerül lencsevégre egy igazán gigantikus példány, mely kétséget kizárólag kiérdemli a tengeri szörny megnevezést. És ki tudja, az óceán mélye milyen titkokat rejt még. Habár az óriás tintahal létezése valósnak bizonyult, lehetséges, hogy az óriás polip is ott rejtőzik valahol az óceán mélyén, felfedezésre várva.

Gabblack