Amióta elindultak az anime adaptációs hullámok, és tavaly megkaptuk a japánok Death Note folytatását, a Light Up the New World-öt, illetve idén megnézhettük a Ghost in the Shell élőszereplős filmjét, rettegve vártuk az a pillanatot, hogy a Netflix a levetítse a 2017. augusztus 25.-re beharangozott saját verzióját a Halállistából. Igazából a rajongóktól már jó előre kapott hideget-meleget a mind a digitális tévécsatorna, mind az évek óta rebesgetett amerikai élőszereplős változat, de ez utóbbi két, igencsak ügyetlen filmecske pláne nem tett jót a Death Note (2017) bemutatójának.

Light Turner (ne, még senki se sikítson) fiatal gimis srác, aki azzal lázad a rendszer ellen, hogy pénzért írja meg mások házi feladatát (tudom, mindjárt jön érte a TEK). Nem szívleli az igazságtalanságot, annál is inkább, mert anyukáját korán elvesztette, elgázolta egy gazdag férfi kocsija, aki aztán szépen kisétált a bíróságról. Hiszen pénzért a legjobb ügyvédeket is meg lehet venni, így nem mindenki kapja meg méltó büntetését. James Turner (Shea Whigham, akit a Boardwalk Empire-ből már ismerhettek), a fiú apja mindent elkövetett, hogy felesége gyilkosa ne úszhassa meg a balesettel járó következményeket, de még az sem segített ezen, hogy ő maga is rendőrként dolgozik. Ezért nem lep meg senkit sem, hogy egy ilyen tragikus sorsú, lázadó kamasz, kapva kap az alkalmon, amikor ölébe hullik egy Death Note címet viselő napló, hogy bosszút álljon mindenen, amiről úgy gondolja, megérdemli a revansot. Light (Nat Wolff) elsőre nem is fogja fel, mit tart a kezében, de szerencsére egy halálisten, Ryuk (Willem Dafoe – A vámpír árnyéka) elmagyarázza neki, hogy mire is képes a könyvecske, amire egyáltalán nem véletlenül bukkant rá. Nos, a két esemény között megelevenedő jelenetet mindörökre szeretném kitörölni az emlékezetemből, szóval az első 10 percet próbáljátok meg túlélni, mert piszkosul botrányosra sikeredett.

Mia Sutton (Mi Sa … éééértem?!) egy olyan lány, akinek kimondottan imponálnak a rosszfiúk. De nem ám úgy, hogy vele legyenek gonoszak, hanem úgy másokkal, világos? Senki sem szereti, ha piszkálják őt, de nyilván egy olyan férfi igazán vonzó lehet, aki halomra mészárol egy csomó bűnözőt. Lehetőleg jó véresen, hogy tunkolni lehessen, és jót kúrhassanak utána. Ezzel nem bírálni szeretném az ambivalensen viselkedő női karaktert, csak azt mondom, nem túl koherens a személyisége, de legalább kuszább, mint egy hormonzavaros Sheri Moon Zombie-nak. Az egyetlen élvezhető szereplő, de csak azért, mert kissé Harley Quinn-esre vették a figurát, és legalább VALAKI őrült ebben a világban. De mindegy is, mert ők ketten, igazi Bonnie és Clyde módjára módszeresen gyilkolászni kezdik a különböző gonosztevőket. Persze olyan Bonnie-ról beszélünk, akinek csak a szája jár, és olyan Clyde-ról, aki neveket írogat és élvezi, hogy körülrajongják.

Aki az alap sztorit, a mangából adaptált Death Note című animét nem ismerné, azoknak a lényeget azért összefoglalnám. Van egy napló, amibe a beírt név tulajdonosa automatikusan elhalálozik. Ha nincs meghatározva a halál módja, úgy szimplán szívinfarktus éri. De hosszabban is kifejthetjük (karakterszám azért maximalizált), hogy ki, mikor, hol, hogyan fog megmurdálni, abban az esetben, ha a valódi nevét ismerjük, és tudjuk, hogy milyen az arca. Ergo ügyesen kinyiffanthatunk bárkit, akire haragszunk, vagy, ha éppen messiás komplexusban szenvedünk, akkor megölhetünk mindenkit, akit gonosznak, kártékonynak tartunk, vagy, aki jogi útvesztőkön keresztül egy kiskapun kibújik a törvény szigora alól.

Viszont, hogy az aktuális történettel is némileg megismertesselek benneteket, muszáj lelepleznem legalább a főbb szálakat. Természetesen a kiválasztott romantikus párunk, Light és Mia (Margaret Qualley – A hátrahagyottak) felveszik a harcot az egész emberiség rákfenéjével: az igazságtalansággal, és megpróbálnak mindenkit megölni, akit a törvény kiereszt a karmai közül. Amolyan igazságosztók, akik számára nem létezik lehetetlen, hiszen elég egy nevet és egy arcot ismerniük, bármilyen távol legyen is az illető, nincs számára menekülés. A tevékenységükre persze hamar felfigyel az FBI is (pláne, miután omnipotensként istennek, Kirának kiáltja ki magát Light, hogy rámutasson: egyvalaki műveli mindezt), és elküldik legkiválóbb ügynöküket, a titokzatos L-t, hogy göngyölítse fel az ügyet. A zseniális nyomozó pillanatok alatt rájön mindenre, és ezt közli is a fiúval, csak mert az egója ezt parancsolja neki. Meg is indul az epikus harc és versengés kettőjük között, ami persze végül tragikus véget ér. Sajnos nem történetileg, hanem script szempontjából.

A Death Note 2017-es, amerikai adaptációja megpróbál az eredeti ösvényen elindulni, de számtalan ponton el is tér a mangától, illetve az animétől. Ami alapvetően nem is volna probléma, számomra a whitewashing sem volna zavaró, jelen esetben az L-t alakító afroamerikai Lakeith Stanfield tökéletesen bele is illhetne a szerepbe, ha hozná a karaktert, akit szeretnénk. Persze nem arra gondolok, hogy legyen teljesen hű ahhoz a figurához, akit eredetileg megírtak, hiszen eltérni néha akár érdemes is lehet, ha az rendesen alá van támasztva, vagy érthető a funkciója a történet szempontjából. Még azt a kellemes fricskát is értékeltem, amikor az első L-es jelenetben a Nakamurák halálesetét a Heroes című sorozatból megismert Masi Oka-val oldja meg (Hiro Nakamura, tudjátok, értitek). Hiszen nincs vele probléma, továbbra is zseniális, különc, szénhidrátfüggő és furán ül, viselkedik. De van az a pont, amikor annyira kibújik önmagából, hogy egyszerűen nézhetetlenné válik a film – amely sajnos több szempontból sem üti meg a mércét. Hiába okolták az alkotók a Ghost in the Shellt a mű előítéleteivel kapcsolatban, minden félelmünket sikerült cáfolhatatlanul igazolniuk.

Adam Wingard rendező alkotása több ponton is kifogásolható lehetne, de most eltérnék azoktól, hogy mennyire elszúrta az eredeti mangához való bárminemű hűséget is. Még azt sem említem (dehogynem, most írom), hogy a béna névválasztásokon már előre kiakadtam, hiszen a japán verzióban mind a „Kira”, mind a „Light” szándékos, és szerepe, jelentősége van. Térjünk rá arra, ami igazán zavaró ebben a fércműben. Ezek pedig a következőek: forgatókönyv, karakterek, szereplők, befejezés. Nyilván egy amerikai filmtől nem várjuk el, hogy kövesse az animét, és ne legyen happy end, azonban a lezárás egyszerűen botrányos. A forgatókönyv kusza, követhetetlen, logikátlan, megpróbál a Death Note-hoz hasonlóan misztikus lenni, de annyira jól megy neki, hogy belezavarodik saját magába. Az ellentmondásokat aztán némi huszárvágással tökéletesen renitens módon magyarázza meg úgy, hogy a hajunkat tépjük. A szereplők választása nem is lett volna rossz, bár Nat Wolff pocsék jelenetekkel nyit, és nem tudjuk elfelejteni az osztálytermes scene-t, amit a legelején levág. A vicces, hogy a Ryuk-ot szinkronizáló Willem Dafoe az egyetlen, aki hitelesen alakítja a halálistent. Tényleg, a többiek felejthetőek, és temethetőek.

A karakterekkel nem az a baj, hogy nagyon amerikaiak, mert az pont egy jó ötlet lett volna, hogy átírják a sztorit egy izzig-vérig redneck, vagy valami hasonlóan sztereotip verzióba. Nem, az a gond velük, hogy inkoherensek és pocsékul megírtak. Nincsenek jellemek, nem statikusak, nem fejlődnek, hanem kaotikusak, és kb. azt csinálják, amit a forgatókönyv diktál nekik. Kapsz egy képet az egyikükről, látod, hogy hogyan viselkedik, milyen a személyisége, majd homlokegyenest ellentétesen reagál egy adott szituációban. Nincs benne semmilyen logika, de még csak érzelmileg sincs alátámasztva a dolog. Emiatt az egész Death Note darabokra hull már a legelején. A legfájóbb pont az, amely a legzseniálisabb felvetés volt a manga részéről, miszerint adott két pszichopata, akik egymás ellenpontjaként képesek megjelenni a sorozatban, nos, ez itt nincs jelen, sőt, két iszonyatosan elbarmolt figurát kapunk helyettük. Nincs meg köztük az a feszültség, ami két zseni összecsapásától várható, de legalább egy beleerőltetett Szemtől Szemben (Heat) jelenet erejéig megpróbálják velünk elhitetni ezt, azonban sem Robert De Niro, sem Al Pacino nem szerepelnek benne, így nem működik a kémia. Nem állítom, hogy rosszabb volna, mint a Light Up the New World, mert ott egyszerűen baromság volt az alapötlet, azt mondom csupán, hogy szarul valósították meg az egészet, összedobálták az ötleteket, és a fent említett fércmű született meg belőle.
Hogy némi jót is megemlítsek a Death Note kapcsán, az mondjuk talán az, hogy a látványvilága egészen jól eltalált, illetve az operatőri munkában sem láttam kifogásolni valót. Viszont ezt a káoszt lefényképezni és megvágni, hát, tényleg nagy művészet, le a kalappal előttük. Bár biztos vagyok benne, hogy ők sem tudták, mi sül ki ebből az egészből.

A lezárást annyira zseniálisan fosul sikerül felvezetni, hogy a felcsendülő dallamoktól a legelvetemültebbek, akik végig tudták nézni, rögtön hányingert kapnak, és megerősíti bennük az előbb felvázolt gondolatsort, miszerint a Death Note forgatókönyvék a lamantinok rakták össze random szavakból (THX to South Park). Ehhez nem is nagyon tudnék mást hozzáfűzni, és nem is szeretnék. Elkezdtem rettegni a Fullmetal Alchemist novemberi premierjétől…

Értékelés: 2,5/10

Smaragd Sárkány