A gyermeki elme mindennél inkább képes összemosni a valóság és a fantázia határait. Emellett naivak és bölcsek is egyszerre: morális iránytűjük még nem ismeri a jó és rossz közötti igen kiterjedt szürke zónát, amellyel szemben mi felnőttek már inkább épp a fekete és fehér színezetű dolgokat kezdjük elfelejteni és mindent egyöntetű szürkévé racionalizálni. Az Anne Hamilton által írt és rendezett American Fable egy példamese, mely a még megrontatlan gyermeki erkölcsöket állítja szembe a “felnőtt világ” valóságával.

Gitty (Peyton Kennedy) 11 éves és rajong a mesékért. Imádott édesapja (Kip Pardue) minden este mesél neki elalvás előtt és Gitty szinte csüng minden szaván. A kislány élete azért nem csupán móka és kacagás: furcsa, magának való bátyja, Marty (Gavin MacIntosh) örökké piszkálja és cikizi, terhes édesanyja (Marci Miller) és apja egymás közt folytatott fojtott hangú beszélgetéseiből pedig úgy tűnik, rövidesen el kell adni farmjukat a banknak, mivel szomszédaikkal együtt csődközeli helyzetbe jutottak. Gitty egyik nap – édesapja határozott tiltása ellenére – éppen a földjükön eldugott régi és elhagyatott gabonasiló környékén játszik, mikor egy titokzatos idegen a segítségét kéri. Jonathan (Richard Schiff) üzletember, akit valaki Gitty-ék silójába zárt. Gitty lassan a bizalmába fogadja Jonathan-t, a kislány és a fogoly között egyfajta barátság alakul ki. Időközben felbukkan egy Vera (Zuleikha Robinson) névre hallgató idegen, akiről kiderül, hogy ő biztatta fel Gitty édesapját Jonathan elrablására és fogva tartására. Gitty válaszút előtt áll: vagy az örökké hangoztatott erkölcsi iránymutatásra és a szívére hallgat és szabadon engedi Jonathan-t, vagy inkább a Vera képviselte cinikus, mégis logikusnak ható érvrendszert követi és nem bízik meg Jonathan szavában, hogy a történtekről hallgatni fog. A kérdés tehát végig ugyanaz marad: az egér vajon megbízhat-e az oroszlánban, hogy miután szabadon engedte, az oroszlán nem fogja-e “hálából” elveszejteni. Csupán azért mert oroszlánból van.

Az American Fable Ronald Reagan elnöksége (80-as évek) alatt játszódik az amerikai közép-nyugaton, mikor is az akkoriban földművelésből élők (és higgyétek el arrafelé nemigen lehet mást csinálni) kénytelenek voltak azzal szembesülni, hogy az addigi finanszírozási rendszer mellett farmjaik nem képesek többé kitermelni a fenntartásukhoz szükséges anyagi javakat. Birtokukon befektetők ügynökei jelentek meg, akik a generációk óta a család birtokában lévő földért olyan csekély árat ajánlottak, mely hallatán a valahol máshol újrakezdés gondolta is hiú ábrándnak tűnt csupán. Ha pedig Mr. Farmer történetesen mégsem kívánt megválni veszteséges, ám mégis a megélhetés egyetlen lehetséges forrásának tűnő birtokától, akkor az ügynökök szépen kivárták, míg azt a bank elárverezi. Ebbe a kilátástalannak tűnő helyzetbe csöppenünk tehát bele, Gitty szülei tetteinek mozgatórugója nyilván a fennmaradás, a tehetősnek tűnő és egyértelműen nem a helyi rögvalóságból származó Vera indítékai azonban mindvégig rejtve maradnak. Talán vetélytárs, örökségből többet követelő rokon, vagy házastárs? Ki tudja, és a végeredmény szempontjából nem is igazán számít.

A történet fő szála azonban egy majd 2500 éves mese allegóriája: Aiszóposz Az oroszlán és az egér című állatmeséje elevenedik meg Anne Hamilton szándékai szerint és egyben nyer új értelmezést, mintegy kritikával élve modern világunk felé. Aiszóposz eredetije a következőképen szól (álljon itt teljes egészében, rövidsége okán):

Az alvó oroszlán szájába befutott egy egér; az oroszlán felébredt, megfogta az egeret, és meg akarta enni. Az egér könyörgött, hogy eressze el, és megígérte, hogy ha életben marad, meg fogja neki hálálni. Az oroszlán erre elnevette magát, és futni hagyta őt. Nemsokára azonban tényleg megtörtént, hogy az egér hálája révén menekült meg. Vadászok csapdájába esett ugyanis, akik kötéllel egy fához kötözték. Ahogy ott jajgatott, meghallotta az egér, odasietett, elrágta a kötelet, és megszabadítva őt, így szólt hozzá: “Annak idején kinevettél engem, mert nem hitted, hogy viszonzást kapsz tőlem; de most megtudhattad, hogy az egerek is tudnak hálásak lenni.”

Az eredeti tanulsága szerint tehát “a helyzet változásakor még a hatalmasok is rászorulnak a gyengébbekre”. Gitty édesapja azonban egy sokkal kiábrándítóbb, a saját morális felsőbbrendűségét bizonygató verziót oszt meg velünk, mely szerint a dolog egészen máshogy történt: az oroszlán egy napon csapdába esett és szívhez szólóan könyörgött az éppen arra tévedő egérnek, hogy szabadítsa ki, rágja el a mancsára tekeredett kötelet. Az egér ugyan rettegett az oroszlán közelébe menni, de az addig kérlelte és bizonygatta, hogy nem esik bántódása, hogy az egér végül ráállt és kiszabadította az oroszlánt. Az oroszlán pedig hálából elkapta és felfalta az egeret. A mese tanulsága – éles ellentétben Aiszóposz eredetijével -, hogy a hatalmasok, ugyan időnként rászorulnak a gyengék segítségére, de valódi természetüket soha nem vetkezik le, az oroszlán márpedig oroszlán marad. Ez az a nézőpont, amit Vera képvisel – a történet belső logikájában ő testesíti meg a harcos eszményét, aki szerint a farkastörvények uralkodnak a világban. Gitty, a maga kis naiv módján a tanmese eredetijének szellemében él. A kislány fantáziájában Vera, mint egy hatalmas csataménen lovagló, szarvas sisakos harcos jelenik meg és kelthet a nézőben némi nosztalgikus hangulatot a Faun Labirintusa után. Sajnos a párhuzam itt véget is ér, míg az utóbbi esetében a gyermeki fantáziának sokkal szörnyűbb eseményekkel kell megbirkóznia, az American Fable nem szándékozik ennyire mélyre bukni a pszichében.

A film másik fontos kulcsmotívuma Gitty édesanyjának szájából hangzik el: “Ha valaki különleges, annak nem szükséges azt hangoztatnia”. Érdekes módon a fent említett idézet végül egészen más kontextusban kerül értelmezésre, mégpedig nem Gitty, hanem bátyja Marty esetére nézve. Számomra az egész film legérdekesebb karaktere éppen ez a szociopátia jeleit mutató srác aki, bár mintegy példaképként tekint Verára és jó magát is valódi harcosnak titulálja, végül csak egy sérült, dühös, vélhetően mentálisan beteg kamasz marad. Az egész pikantériája, hogy a látszólag idilli családi környezet hogyan volt képes kitermelni egy ilyen lelkileg sérült gyermeket, ami pedig megkérdőjelezi, hogy a Gitty által megélt, mesékkel átszőtt gyerekkor valóban olyan felhőtlen volt-e, mint ahogy a kislány emlékeiben él.

Az American Fable javára legyen írva, hogy Anne Hamilton – kinek ez volt első nagyjátékfilm rendezése és egyben íróként és producerként is jegyzi magát – remekül mozgatja színészeit, akik pedig példás teljesítményt nyújtanak. Az operatőri munka is igen figyelemreméltóra sikerült. Érdekes választás a gonosz oroszlán szerepére a zsidó származású Richard Schiff, Hamilton ezzel a casting döntéssel még egy plusz politikai felhangot is hozzátesz az amúgy politikától eleve nem mentes történethez. A választás eléggé adja magát: a gonosz iparmágnás és a népcsoport asszociációja igen mélyen gyökerező társadalmi sztereotípia. Az American Fable a thrillerek drámai vonulatát képviseli, célja inkább a szembesítés és az elgondolkodtatás, mint a borzongás kiváltása. Sajnos, a technikai pozitívumok ellenére nem voltam képes igazán megszeretni ezt az amerikai mesét, a végkicsengés nekem túlságosan naiv, túlságosan rózsaszínű. Ahogy a mesékben lenni szokott: a gonosz megbűnhődik, a jó pedig elnyeri méltó jutalmát. Szép, szép, csak éppen nem igaz.

Értékelés: 6/10

Gabblack