Már akkor felmerült bennem, hogy ezzel a művel is foglalkozni szeretnék, amikor az Az Idő Urai című, többek között magyar rajzfilmet előszedtem nektek. De szerencsére úgy láttam, hogy igény is van arra, hogy René Laloux (Gandahar, Az Idő Urai) alkotásait bemutassam, mert Stefan Wul-nek (A Perdide bolygó árvája) nem csak egyetlen regényéből készült science fiction típusú film. A sort az A Vad Bolygó indította el, így ismerkedjetek meg közelebbről most vele, mert nem akármilyen műről van szó. Kíváncsi volnék, hogy ti pontosan hol helyeznétek el, mit mondanátok, hogy hova sorolható be a műfajok közül.

Már a kezdőjelenet is erősen szimbolikus tartalommal bír, amikor a menekülő női alak, akiről később kiderül, hogy az Om (ember) fajba tartozik, többször is megpróbál felmászni egy dombra, de mindannyiszor lefricskázza onnan egy hatalmas kék kéz. Egyrészt a Monty Python animációi ugranak be nekünk erről, de 1973-ban járunk, így inkább tapogatózzunk kicsit messzebbre az időben, és felsejlik a görög mitológiából Sziszüphosz karaktere, aki hasonló módon, hiábavaló próbálkozásokat tesz minduntalan. Persze ennél jóval egyszerűbbnek tűnő, mégis komplexebbé válik a szituáció, mert, ahogy megismerjük a bolygó uralkodóit, a Draagokat, ráeszmélünk, hogy ez az egész színjáték inkább arra emlékeztet, amikor csíntalan gyerekek (merthogy azok) piszkálják a hangyákat nagyítóval.

Ebben az alapszituációban ismerjük meg Terrt, aki történetünk narrátora és főhőse lesz, és bemutat nekünk egy olyan világot, mely egyszerre válik science fiction-né, fantáziává, illetve utópiává. A kisfiút ugyanis anyja halála után egy Draag viszi haza, hogy felnevelje, háziállatként tartsa. Bármennyire is nemesnek tűnik a cél, amely vezérli, a gyermek azért nincs teljesen tisztában vele, hogyan kell egy ilyen lénnyel bánni. Ugyanazokat a hibákat követi el, amelyeket mi is szoktunk, és a szülei is hasonlóképpen reagálnak minden problémára vele kapcsolatban.

Így nem ér minket meglepetésként az az információ sem, amikor a Draag-ok tudósai elmondják, hogy egykor expedíciókat küldtek több bolygóra is, és egy Terra nevű égitesten értelmesnek tűnő életformára leltek. Természetesen vitatott, hogy ezek az Om-nak nevezett emberek mennyire intelligensek, hiszen az adaptációs képességük kitűnőnek tűnik, de valahogy nem mutatnak olyan jellegű kommunikációs- és mentális aktivitást, mint a Draag-ok. Így a kis Terr-nek is igencsak nehéz utat kell bejárnia, hogy fejlődhessen, tanulhasson, és persze megszökhessen, szabad lehessen. De a kérdés az, hogy mi várja majd odakinn, hiszen nem tudhatja, milyen faj az Om, mennyire adekvát az a nézet, hogy nem úgy néznek rájuk, mint az evolúció csúcsára. Márpedig a néző számára úgy tűnhet, hogy az Om-ok ugyanúgy viselkednek, ahogyan az embereknek kellene, tehát fejletteknek kellene lenniük. És itt jön képbe az a probléma, amellyel én nagyon szeretek foglalkozni. Hiszen attól, hogy mi azt hisszük magunkról, hogy értelmes lények vagyunk, és arra várunk, hogy a világegyetemből valaki meglátogasson bennünket, és ez mind ez idáig nem történt meg, nem azt jelenti, hogy egyedül vagyunk az egész univerzumban. Csupán más fajta gondolkodásmódot kell keresni, mert egy másik létforma számára nem feltétlenül tűnhetünk potenciálisan értelmesnek, pláne, ha azokat a tevékenységeket nézzük, amelyeket szégyellünk, mégis a történelem során számtalanszor megismételtünk.

A szürreális ábrázolásmód, a furcsa felszínű bolygó, a szokatlan kinézetű növény- és állatvilág, valamint a váltakozó perspektívából történő megjelenítés azért nem tud minket eléggé összezavarni ahhoz, hogy rájöjjünk, döntenünk kell, hogy ez csupán a fantázia szüleménye, egyfajta elképzelt fajok konfliktusa, vagy kritikai megfogalmazás az emberi fajjal szemben. Hiszen mind a Draag-ok, mind az Om-ok szemszögéből nézve a másik lényeg ellenségesnek tekinthetőek. De, ha mindettől elvonatkoztatunk és csupán a reakciókat, a viselkedésformákat tekintjük, akkor arra is ráeszmélhetünk, hogy nincs nagy különbség köztük. Ugyanazt teszi mindkét faj, amelyet az emberiség tenne adott szituációban. Bár az Om sokkal inkább hasonlít arra, amiben magunkra ismerhetünk, de a Draag sem cselekszik másként, mint ahogy azt tőlünk elvárnánk. Ez így lehet, hogy kicsit zavaros megfogalmazásnak tűnik, de ha belegondoltok, nem tudunk másképp gondolkodni egy idegen lényről, mint ahogy mi képesek vagyunk rá. Hiszen hogyan is képzelhetné el a negyedik dimenziót egy háromdimenziós lény?

Ezzel az eszmefuttatással csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy az A Vad Bolygó nem egyszerű és könnyen befogadható alkotás, hanem igen komplex, többrétegű és legalább két szemszögből tudjuk szemlélni az eseményeit, illetve a mondanivalóját. Mégis, egyetlen megállapítással élhetünk, mely örök érvényűnek tekinthető, ha elfogadjuk, hogy az univerzumban mindenhol ugyanazok az alapelvek léteznek. Márpedig ez az elgondolás valószínűleg hibás, de a film kedvéért tegyük fel, hogy a természet törvényei változatlanok, statikusak. Tehát két faj találkozása esetén, hosszú távon ugyanazok a reakciók fognak lejátszódni, és a leigázott nép bizony nem csak próbálkozik, de a nagy számok elve alapján egyszer képessé válik arra, hogy felvegye a versenyt a nálánál fejlettebb, vagy erősebb civilizációval, ami elkerülhetetlenül azt fogja eredményezni, hogy össze kell csapniuk, és csak az egyik maradhat életben. Ami eredményezheti azt, ami az A Vad Bolygó kiindulása, hogy a Draag-ok nem csak meghódítani képesek egy bolygót, hanem az Om-okat háziállatként kezelve meg is szelídíthetik. Viszont a megtűrt kártevők, akiket most saját léptékünkben akár hangyáknak, akár patkányoknak is tekinthetünk, elszaporodván kellemetlenséget okozhatnak, így valamilyen módon kordában kell tartani őket, nem megfeledkezve arról sem, hogy morálisan bizony helytelen egy ártatlan állat életének a kioltása.

Az A Vad Bolygó ugyanakkor szembeállítja egymással a szélsőséges világnézeteket is. Bár a műben a Draagok egyfajta kábítószeres mámorban úsznak, elhagyják testüket, de azt könnyedén átfordíthatjuk arra is, hogy milyen az, ha valaki elhanyagolja a testét, mert kizárólag egy ideológiának szenteli a lelkét. Frappánsan szimbolizálja, hogy mennyire vakká válnak ezzel párhuzamosan a lények, mikor elmerülnek a vallási szokásaikban, és, hogy a túlélést csak az biztosíthatja, ha együttműködnek az Om-okkal. De természetesen ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez utóbbi faj egyedei között is akadnak olyanok, akik a természet törvényeinek tekintenek olyan jelenségeket, melyek valójában mesterségesek és sok esetben nem is igazak. Viszont ez által egy olyan kultuszt teremthetnek meg, olyan szabályrendszert hozhatnak létre, mellyel könnyedén irányíthatják a populáció tagjait, egészen addig, míg valaki fel nem hívja rá a többiek figyelmét, hogy hamis istenséget követnek. Olyankor pedig könnyen eretneknek, vagy a létünk ellenségének bélyegezhetjük a renitenst, egészen addig, míg a bálványok le nem dőlnek, és agyon nem nyomnak, vagy éppen taposnak bennünket, ahogy például a Fullmetal Alchemist kezdő epizódjai során.

Tehát, ami legfontosabb ebben a műben, hogy az A Vad Bolygó több szinten is működik, erős kritikai felhangja van, és nem kímél bennünket, mert kénytelenek leszünk, hogy elgondolkodjunk azon, amit látunk. Ez nem könnyű, mert a látványvilága igencsak egyedi és komplex, így emésztenünk kell a képsorokat, hogy értelmezhessük azokat. Így minden sci-fi rajongónak melegen ajánlom, főleg azoknak, akik nem riadnak vissza az ábrázolásmódjától. Végszóként arra figyelmeztetnélek benneteket, hogy amennyiben ezt a művet keresitek, ügyeljetek, hogy ne a cenzúrázott verziót találjátok meg, mert az veszít az élvezeti értékéből.

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány

Akinek tetszett, itt megvásárolhatja: