Biztos vagyok benne, hogy csak a cím hallatán szinte minden horror-rajongó azt gondolná, a 2008-as Possession egy a sokadik, a megszállottságot feldolgozó filmek közül. Hasonlóan voltam én is, azonban a tartalom rövid ismertetése után rájöttem, aligha tévedhettem volna nagyobbat, hiszen a mű cselekménye teljesen más értelemben használja ezt a kifejezést. 

A film első negyed órájában, ahogyan az lenni szokott, megismerhetjük főhőseinket. Az alig egy éve házasságban élő Ryan és Jess valódi álompárként élik életüket. A helyzet kellően elcsépelt, bárgyú és sztereotip bemutatása közben egy harmadik főszereplő kúszik be a képbe, aki nem más, mint Ryan testvére, Roman. Míg Ryan egy romantikus film pozitív hősének jellemvonásait viseli magán, öccse szinte mindenben különbözik tőle. Roman a legközhelyesebb értelemben vett rosszfiú, a készítők pedig nem riadtak vissza egy teljes klisé-repertoár felvonultatásától, hogy ezt a maguk módján szemléltessék. A fiatalabb testvér iszik, cigizik, veri a nőket és atlétában jár – mondhatnám, hogy már csupán egy kellően igénytelen nonfi tetkó hiányozna az összképhez, de ezt is megkapjuk, hogy minden kerek legyen.

A család fekete báránya az idill megrontójaként lebzsel Ryan és Jess körül, ami persze kellő mennyiségű feszültséget generál: egy ilyen veszekedés indítja be a cselekményt, ugyanis egy fatális véletlensorozatnak köszönhetően a két testvér súlyos balesetet szenved, és mindketten kómába kerülnek. Kettejük közül Roman tűnik szívósabbnak, aki egy nap magához tér, azonban rögtön világossá válik, hogy valami nagyon nem stimmel. A fiatalabb testvér ugyanis olybá tűnik, csak fizikai valójában tért vissza, lelke viszont helyet cserélt Ryan-ével.

Érdekes alapkoncepcióval dolgozik a Possession, és pontosan ez az ok, amiért még inkább bosszantóvá válik a rengeteg hiba amit tartogat, a remek ötlet ugyanis kevéssé igényes kivitelezést kapott. Ennek legfőbb oka az a már fentebb említett kliséparádé, amit a készítők a nézők nyakába zúdítanak. A Danielle Steel filmeket idéző giccshalmaz láttán minden bizonnyal többen meghőköltek azok közül, akik a pszichológiai thriller címke alapján döntöttek úgy, megnézik a Possession-t. Sajnálatos módon túl sok csavart sem kap a történet, nagyjából a film közepe tájékán leszűkíthetjük magunkban a kimenetelt egy-két lehetséges variációra, és valószínűleg nem fogunk tévedni.

A Possession a maga módján képes szórakozást nyújtani másfél órán keresztül egy álmosabb délutánon, ám a teljesítmény jóval elmarad attól, amit egy ilyen alaptörténetből lehetett volna kihozni. Kár érte.

Értékelés: 4,5/10

(Absvrd)