Többször bosszankodtam már az átgondolatlan, vagy szimplán semmitmondó magyar címadások kapcsán. Az egyik, a témában folytatott eszmecserék során gyakran hangoztatott példám éppen Rand Ravich méltatlanul alulértékelt sci-fi thrillerje a The Astronaut’s Wife, mely a magyarítás során Az Asztronauta címet kapta. Első látásra semmi kivetnivalót nem fedezhetünk fel a magyar címben: látszólag csupán az angol eredeti leegyszerűsítése történt meg. Ha azonban a kicsit mélyebbre mászunk és összevetjük az eredeti címet (Az asztronauta felesége) a film tartalmával rájövünk, hogy a magyar cím csúnyán eltolja a hangsúlyt a mű valódi főszereplőjéről és mondanivalójáról. Az Asztronauta főszereplője ugyanis a feleség, a nő, a téma pedig a terhesség és azon keresztül, a testkép, az énkép változása, a kiszolgáltatottság és a női önrendelkezés.

A női önrendelkezés, avagy az ahhoz való jog, hogy egy nő szabadon rendelkezhessen a saját testéről – értsd. dönthessen a várandóság megszakítása, vagy a nem feltétlenül tervezett, vagy várt gyermek kihordása és megszülése között – sajnos erősen politikai színezetű téma. Ez nyilván nem újdonság, az ezzel kapcsolatos viták a világ minden táján fel-fel lángolnak az aktuális politikai vezetés alapvető hozzáállásának függvényében, legyen szó bármelyik végletet támogató rezsimről. A téma igen kényes, lévén ez olyan dolog, amiről mindenkinek meg van a maga kiforrott véleménye annak alapján, amit otthonról magával hozott neveltetése kapcsán, vagy amilyen világnézetű társaság formálta meggyőződését. Oldalunk bevallott célja, hogy lehetőleg ne foglaljunk állást semmilyen politikai, vagy politikával kapcsolatos témában se pro, se kontra, ezért igyekszem annyira semleges maradni a fent leírtakkal kapcsolatban, amennyire csak tőlem telik. Az Asztronauta kapcsán – legalábbis az én értelmezésemben – azonban megkerülhetetlen, hogy a dologról szót ejtsünk.

Jillian (Charlize Theron) általános iskolai tanítónő, férje, Spencer (Johnny Depp) pedig űrhajós. Spencer éppen egy küldetésen van, mikor néhány sötét öltönyös úriember csönget felesége ajtaján. A NASA ügynökei közlik Jillian-nel, hogy férje balesetet szenvedett odafönn, miközben egy műhold javítását végezte egyik társával. A baleset idején két percre megszűnt a kapcsolat a két asztronautával. A küldetést megszakítják, az űrsikló szerencsésen landol, majd a két szerencsétlenül járt űrhajóst kórházba szállítják, ahol Spencer rövidesen magához tér. Látszólag minden visszatér a rendes kerékvágásba, azt leszámítva, hogy Spencer leszerel és új munkája kapcsán New Yorkba kell költözniük. Indulásuk előtti búcsúvacsorán Spencer társa Alex (Nick Cassavetes), aki sokkal rosszabbul viselte az odafönn történteket, hirtelen agyvérzést kap és meghal. Felesége, Natalie (Donna Murphy) a házukban tartott halotti tor során öngyilkosságot követ el, miután arról beszélt Jillian-nek, hogy úgy érzi, férje helyett valaki más jött vissza a világűrből. Jillian először nem tulajdonít jelentőséget Natalie szavainak. Spencer-el elköltöznek és új életükbe rövidesen egy nem várt meglepetés is érkezik: Jillian terhes, méghozzá ikreket vár. Ahogy a nő terhessége egyre előrehaladottabbá válik, úgy veszi észre egyre inkább a férje viselkedésében beálló változásokat és rémlenek fel elméjében Natalie szavai. Mintha Spencer már nem ugyanaz a férfi lenne, akitől annak idején elbúcsúzott az űrsikló indulása előtt, a méhében növekvő magzatok pedig talán nem is emberi apától származnak. A Jillian fejében lassan megfogalmazódó kételyek akkor nyernek bizonyosságát, mikor kiderül, hogy Natalie is alig néhány hetes terhes volt. Ikreket várt.

Emlékszem, amikor először volt szerencsém Az Asztronautához még valamikor a kétezres évek elején, nagyon nagy hatással volt rám a film hangulata. A lassan felépülő feszültség már-már elviselhetetlen nyomásként nehezedett a mellkasomra. Persze mindehhez hozzájárult, hogy éjszaka közepe volt, egyedül voltam a lakásban, fantáziám pedig mindig igen élénknek számított. Ráadásul akkoriban még nem rendelkeztem azzal az edzett idegrendszerrel, amit az azóta terítékre került számtalan horrorfilm és thriller alakított ki bennem. Charlize Theron akkor számomra annyira át tudta adni a méhében növekvő ismeretlen lényektől való rettegést, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy Az Asztronauta megtekintését inkább reggelre halasztanám. Az évek során még kétszer néztem újra a filmet és persze az első találkozás izgalmát már nyomokban sem volt képes újra felidézni bennem (főkép, mivel tisztában voltam a végkifejlettel), viszont így lehetőségem volt elgondolkodni a cselekmény mélyebb jelentéstartalmán.

Amikor a jelenlegi cikk megírásához hozzáláttam és szokásomhoz híven átolvastam az IMDB mellett más forrásokat is, furcsálkodva tapasztaltam, mennyire durván elutasító jóformán mindenki ezzel a filmmel kapcsolatban. Rendben van, Johnny Depp nem éppen élete alakítását nyújtja, Spencer figurája annyira sztereotipikus, amennyire csak bír (pedig visszagondolva, ha az akkori kritikusok előreláttak volna a jövőbe és látják, hogy Depp, mint Jack Sparrow kapitány bohóckodik a Karib-tenger kalózai sokadik folytatásában is és ezzel végére is értünk az utóbbi években felvonultatott minden érdemének lehet, hogy másképp értékelik teljesítményét), de mi a helyzet Charlize Theron-nal? Nekem úgy tűnt, mintha nem is ugyanazt a filmet néztük volna – a múltbeli kritikusok és én -, annyira mást láttunk kibontakozni a történetből. Ha csupán, mint sci-fi témájú thrillerként tekintünk Az Asztronautára, talán valóban nem annyira rózsás a helyzet, hiszen az idegen entitás által megszállt földlakó, vagy a nem e világi lény által nemzett gyermek gondolata már számtalan feldolgozást ért meg. Ami Az “asztronauta-féle” megközelítést egyedivé, vagy legalábbis különlegessé teszi az, hogy az egész történetet ezúttal nem külső szemlélőként, hanem kvázi a női főszereplő szemszögéből láthatjuk. Charlize Theron színészi játéka annyira belsőséges ebben a filmben, hogy igen könnyű – még férfiként is – a helyébe képzelnünk magunkat, és átélni azt a bizonytalanságot és rettegést, amit Jillian átélhetett. Nem csoda, már volt lehetősége korábban egy nagyon hasonló karakter eljátszására Az ördög ügyvédjében (The Devil’s Advocate – 1997) alig két évvel korábban, ahol talentuma talán egy kicsit háttérbe szorult Keanu Reeves és Al Pacino mellett.

Köztudott, hogy a terhesség nem éppen egy sétagalopp egy nő életében. Amellett, hogy meg kell küzdeniük a felkavarodott hormonháztartás okozta testi-lelki változásokkal, a másállapot pszichológia vonatkozásai sem éppen elhanyagolhatóak egyes esetekben. Gondoljunk csak bele, sokaknak komoly problémát jelent feldolgozni, hogy egy idegen élet, egy idegen test növekszik az övékén belül. Míg a legtöbben könnyedén képesek túltenni magukat ezen az énkép válságon, néhányak nehezebben birkóznak meg ezzel a pszichológiai krízisállapottal. Különösen igaz ez olyan esetekre, amikor a terhesség nem előre tervezett, vagy a várandós személy magánéletében történik olyan változás, mely elbizonytalanítja a benne fejlődő új élet létjogosultságával kapcsolatban. Esetünkben Jillian lassan rádöbben, hogy akitől megfogant, az valójában nem a férje volt, hanem valami, ami csupán magára öltötte házastársa alakját, a méhében növekvő ikerpár pedig jó eséllyel részben nem is ember. Akár szó szerint, akár átvitt értelemben szemléljük a dolgot, Jillian-ben logikusan fogalmazódik meg a saját és/vagy magzatai életének elveszejtése. És itt jön a képbe az önrendelkezés témaköre, miszerint Jillian-től megtagadtatik ez az opció, Spencer ragaszkodik utódai világra jöveteléhez. Nagyon messzire vinne ennek a témának a mélyebb kifejtése, ráadásul ez már jó eséllyel szembe menne a fenn ígért pártatlansággal is, így álljon itt csupán egyetlen gondolat még lezárásul a következő bekezdésben, mely – előre szólok – spoilert tartalmaz!

Az Asztronauta moziváltozatának fináléjában Jillian egy trükkel elpusztítja Spencert, ám a benne lakó entitás a férfi halálának pillanatában elhagyja az élettelen testet és magát Jillian-t szállja meg. Így a Spencer által képviselt külső kényszer, mintegy “belső kényszerré” válik: Jillian világra hozza a “kis pilótákat”. A záró jelenetnek létezik azonban egy másik verziója, mely egy bizonyos módon értelmezve sokkal pozitívabb végkifejletet sejtet: Jillian-t a lény nem szállja meg Spencer halála után. Ebben az esetben Jillian maga dönt úgy, hogy megszüli és felneveli a lényeket, melyet a szíve alatt hordoz. A döntés joga tehát végső soron visszakerül a nő kezébe. Nyilvánvalóan bele lehet kötni ebbe az interpretációba is, hiszen a képsorok alapján maguk az embriók kényszerítik akaratukat Jillian-re, de mégis, kicsit több teret ad az értelmezési lehetőségeknek.

Az Asztronauta egy méretes bukta volt, elhasalt mind a mozipénztáraknál, mind pedig a kritikusok szemében. Rand Ravich író-rendező azóta sem vetemedett újabb film rendezésére. Bevallom őszintén, én még nem láttam mainstream sci-fi-t 5.0 környéki IMDB rating-el, főleg úgy, hogy ezt én a mai napig a legemlékezetesebb filmélményeim között tartom számon. Nem tudom megérteni azt a mély elutasítást, mely a kritikákból árad, amikor ennél – az én megítélésem szerint – sokkal értéktelenebb, logikai hibáktól hemzsegő, semmit mondó filmeket pedig bőven felülértékelnek. Mindegy, ezért nem dőlök a kardomba, inkább tollat ragadtam és leírtam, hogy én mit hámoztam ki ebből az alkotásból, ami számomra igenis értékelhetővé teszi Az asztronautát. Ha számotokra is fontos a mondani való és nem csupán egy felszínes thriller elé akartok leülni, a fent leírtak ismeretében tegyetek egy próbát ezzel a filmmel. Persze az is lehet, hogy tévedek. Akkor pedig Charlize Theron játéka miatt nézzétek meg. Érdemes.

Értékelés: 8/10

Gabblack