A 2017-es év egyértelműen a képregény adaptációk paradicsoma is, így kimondottan izgatottan vártam a jó előre beharangozott, agyontrailer-elt Spider-Man: Homecoming-ot. Amúgy is nagy Marvel fan vagyok, ráadásul a kritikák mind-mind, kivétel nélkül áradoznak róla, hogy mennyire szuper film lett, mennyire igazi Pókember, és végre eljött, amire mindenki várt. A film annyira érdekelt már, hogy kénytelen voltam duplázni és az Allee mozijában végül kétszer is megtekintettem – szigorúan 3D, eredeti nyelven –, mert az elsőnél kisebb baki történt, amit csak a nézők vettek észre, így jó néhány másodperces állókép után picit ugrottunk is a Spider-Man: Homecoming cselekményében, de nem volt nagy a kihagyás, szerencsére.

Pókember filmek öt percben

A fő kérdés, ami az új Páukembör múvival kapcsolatban a fejemben motoszkált, hogy honnan folytatják majd, hogyan illik bele a trilógiák világába. Az 1977-es Spider-Man filmet még VHS kazettán kikölcsönözve láttam, és kimondottan izgalmasnak találtam, hogy egyik kedvenc karakterem, a pókruhás srác falakat mászik, ugrál, gagyi hálót vet a tévében, és a gonosz ninják ellen küzd. Talán még az 1978-as folytatást, a Spider-Man Strikes Back-et is volt alkalmam megtekinteni, de szerintem a befejező részt sosem nem sikerült elérnem. Nyilván emiatt volt érdekes Sam Raimi trilógiája, bár Toby Maguire egyáltalán nem adta vissza azt a Pókembert, akire számítottam. Nem volt rossz sztori, de a 2012-es The Amazing Spider-Man-ben végre megelevenedett az az igazi pimasz kamasz, aki leszarja Ben bácsi üzenetét, miközben azért vívódik és küzd a tinédzser kor nehézségeivel. Tudomásom szerint az egyébként zseniálisat alakító Andrew Garfield viselkedése is közrejátszott abban, hogy a folytatásokból csak egy készült el (arról most nem nyilatkoznék, hogy mennyire volt helytálló az eredmény).

Eddig tehát főleg trilógiákban gondolkodott a Marvel Univerzum, azonban a probléma ott kezdődött el, hogy az új Peter Parker karaktert (Tom Holland) nem önálló filmmel mutatták be, hanem a Captain America: Civil War folyamán debütált, ergo valahogy megtörni látszott az, amely elindult az Ironman, a Thor és a Captain America kapcsán is. Nem is beszélve arról, hogy rohanunk bele az Infinity War-ba, ahol minden szál össze fog érni, és addig sem maradnak nyugton szuperhőseink. Szóval számomra a legfőbb kérdés az volt, hogy ismét egy eredet történetet kapunk-e, immár harmadszor, vagy lépnek egy merészet, azt mondják, hogy felejtsük el a Sam Raimi-féle részeket (naná, miért is gondolnánk rájuk), illetve a Sony Stúdiójának fantasztikus kezdését, és egyszerűen tudunk minden alapszituációt, és a Civil War volt az első megjelenése, illetve – a jogokkal párhuzamosan – szimbolikus visszatérése (1.) a Marvel Univerzumába.

Homecoming

Nos, egyrészt véget ért az Avengers megalakulása, amivel egy időben gyakorlatilag szépen lerombolták a várost, és ez persze új munkalehetőséget nyújt azok számára, akik esetleg nélkülöznek, és szívesen foglalkoznak romok eltakarításával, illetve roncsok szétszedésével és újrahasznosításával. De most nem a transzformerek hulláit kell felszámolniuk, ennek ellenére Adrian Toomes (Michael Keaton) vállalkozása nem úgy sül el, ahogy azt megtervezte, és nem tud annyi ember számára kenyeret adni, amennyinek szeretett volna. Ugyanis a Stark Industries kisajátítja magának a projektet, és szépen elhalássza a munkát a szegényebb réteg elől. Kitűnő társadalomkritika villan be nekünk erről, amelyet már a Shop Stop során is megfogalmaztak Kevin Smith legnépszerűbb filmjében. Bizony, a munka az munka, bármiről is legyen szó, mindig akadnak keselyűk, akik elhappolják előlünk a zsírosabb falatokat. De mindenki, aki ilyen vállalkozásra adja a fejét, az első perctől tudatában van a feladat veszélyeinek, ergo később a családja sem róhatja fel mások számára, ha balul üt ki a dolog.
Ez pedig igaz azokra a cégekre is, akik lenéznek másokat és igyekeznek félresöpörni, kihasználni gyanútlan tömegeket, mert őket is utolérheti a Vulture (Keselyű) haragja, méghozzá akár úgy is, hogy sohasem derül rá fény. A keselyű tiszta madár, és nem hagy nyomokat maga után.

Alig kezdtünk bele az első tíz-tizenöt percbe és egy nagyon ügyesen megfogalmazott feszültséget, társadalomkritikát generált Jon Watts legújabb rendezése. Észrevehetetlen lehetne, ha nem láttuk volna a Captain America: Civil War-t, valamint az összes Ironman epizódot, melyekben Tony Stark nem egyszer bírálta saját vállalata, valamint a szuperhősök tevékenységét, közben meg igyekezett elterelni saját figyelmét arról, hogy miből is szedte meg magát a múltban. Attól, hogy a szándékaink nemesek, vagy éppen Damage Control a cél, sajnos mások bizony sérülni fognak. Ez egy ár, amelyet nem csak meg kell fizetnünk, de tisztában is kell lennünk vele.

Peter Parker izgatottan tér haza (2.), miután megküzdött Amerika kapitánnyal és embereivel, valamint, ha kis időre is, de még el is csaklizta a hős pajzsát. Fantasztikus érzés volt számára, hogy ilyen arcokkal lóghatott együtt, már nem érzi kis senkinek magát, aki csak a szomszédságban segíthet, hanem látja, hogy bizony nagy feladatok is várhatnak rá, beléphet a Bosszúállók közé, tagja lehet a híres Avengers-nek, harcolhat szörnyekkel, űrlényekkel, megmentheti a világot, lepacsizhat Hulk-kal, tehát minden eljött számára, amire mindig is várt. A baj csupán az, hogy még csak 14 éves, ott a suli, a vizsgák, a tanulás, a haverok, a barátok, az ellenfelek, a pubertás, pályaválasztás, hobbik, és persze a csajok. De Peter az iskolában maximum egy okostojás, hiába zseniális a tudása, Liz (Laura Harrier) csak ennyit lát belőle. Viszont azt, hogy ő a Csodálatos Pókember, senkinek sem mesélheti el, mert tisztában van vele, hogy May néni (Marisa Tomei – Empire) csak féltené, és megtiltaná neki, hogy éjszaka kimenjen rabló-pandúrt játszani, legjobb barátja, Ned (Jacob Batalon) pedig valószínűleg elhülyéskedné az egészet és eljárna a szája. Tehát ott dúl benne a feszültség, hogy mit csináljon, mit tegyen, tűkön ülve várja Tony Stark hívását az új kalandok felé, közben meg igyekszik az iskolában is a legjavát nyújtani, de mindent feláldoz vágyálma érdekében, így legtöbb délutáni elfoglaltságát le is mondja, hogy ugrásra készen találja a csatába szólító telefoncsörgés.

Időközben próbálja a Friendly Neighborhood Spider-Man (3.) szerepét is betölteni, és így bukkan rá egy olyan titokra, egy olyan összeesküvésre, egy olyan tevékenységre, melynek felgöngyölítésével bebizonyíthatja az Avengers-nek és Tony Stark-nak (Robert Downey Jr.), hogy igazán közéjük tartozik. Természetesen nem rohan fejjel a falnak, csak miután nincs más választása, mert nem tud a fenekén maradni, és úgy tűnik, hogy sem Happy Hogan (Jon Favreau), sem a Vasember veszik elég komolyan. A Spider-Man: Homecoming főhőse igazi, vérbeli tinédzser, tomboló hormonokkal, kapkodással, energiával teli, aki MOST azonnal akar valamit tenni, nem képes kivárni a sorát. Siet és rohan a veszély irányába, olyan, mint a képregények Peter Parkere, mert egyszerre fantasztikus, zseni és emberi is. Tisztában van vele, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár, de úgy érzi, nem lehet tétlen akkor sem, ha ezzel végül másokat is veszélybe sodor. Olyan, mint egy igazi lázadó kamasz, aki azt hiszi, hogy sérthetetlen és örökké fog élni, erre pedig jócskán rátesz a képesség, amire szert tett és a kalandok, amelyet az Avengers oldalán átélt. Igazi kis pattogó, izgő-mozgó fenegyerek, aki időnként nagyot koppan, és akkor előkerül a kisfiús oldala, az érző emberi lény, akiben dúlnak az indulatok, a kérdések, az ellentétek, de ráébred, hogy bár bármit megtehet, mégis megvannak a saját korlátai.

A Spider-Man: Homecoming annak ellenére, hogy szuperhősöket mutat be nekünk, hazatérni (4.), megpihenni, megnyugodni vágyó emberi lények életébe enged betekintést. A kettős indulatok, a duális érzések, melyek őket szemlélve lelnek bennünk táptalajra, hol egyik, hol másik irányba húzzák a szívünket. Spider-Man és a Vulture küzdelme ugyanis nem csak az erők összecsapása, hanem az érzelmeké, a vágyaké is. Egyik oldalon az ambíciókat, a túlélőösztönt látjuk, mely egy idő után elveszti üzenetét és önzésbe, kapzsiságba, valamint hatalomvágyba fordul át. Másik oldalon pedig ott van a segíteni akarás, a szűnni nem akaró thriller-szomj, adrenalin-éhség, nyughatatlanság, illetve nagyravágyás, mely meg kell, hogy találja igazi célját, valódi személyiségét és persze az önkontrollt. Mert az erő mindig abban rejlik, hogy képesek vagyunk-e irányítani a hatalmunkat, tudunk-e bánni vele.

Michael Keaton és Tom Holland játéka igazán fantasztikusra sikeredett, tökéletesen táncolnak egymással a Spider-Man: Homecoming cselekménye során. De ott lebeg a kérdés, hogy mi várja majd őket a szokásos év végi bál (5.) alkalmával, melyikőjük mit tanul majd ebből a kalandból. Hiszen a két egymásnak feszülő erő egyszer össze kell, hogy csapjon, és nincs is ennél jobb alkalom, mint egy igazi gigantikus összejövetel. Tehát a címbéli Homecoming több jelentéstartalmat is hordoz, szimbolikussá válik a történet folyamán.
Ha már színészi alakításokról is beszéltem, akkor számomra kissé csalódás volt Robert Downey Jr. megjelenése, bár az is érhető, hogy érezhető a megtörtség a Homecoming-ot megelőző eseményekből kifolyólag. Ettől függetlenül valahogy szürkébb lett a karakter megformálása, mint amire számítottam volna.

Jon Watts sikeresen újraértelmezte a Pókember-képet úgy, hogy tökéletesen beleillesztette a Marvel Univerzumba, oda, ahova szükség volt rá, és olyan módon, hogy nem szenvedett csorbát a karakter sem. Ugyan nem Andrew Garfield vitte tovább a stafétát, de ettől függetlenül megőrizte, és továbbvitte az eredeti attitűdöt, melyet már egyszer eltaláltak. Ezzel együtt megújította Peter Parkert, sőt, ahogy látni fogjátok, több meglepetéssel, utalással is készültek a rajongóknak, de ezeket már rég leleplezték más kritikusok, így meghagyom nekik a dicsőséget. Én inkább arra törekedtem, hogy a Spider-Man: Homecoming egy másik oldalát mutassam nektek, kicsit komplexebb képet adva a helyéről az Avengers mellett. Mindenképpen kiemelkedő alkotás született, így kíváncsian várom a folytatásokat, nem csak az Infinity War kapcsán, hanem a 2019-es sequelre is gondolva.

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány

Akinek tetszett, itt megvásárolhatja: