Ugyan nem szoktunk szuperhős filmekkel foglalkozni, de a Guardians of the Galaxy vol.2. mégis a sci-fi kategóriába szuszakolható bel, és ha már tegnap megnéztem, akkor gondoltam írok is róla pár sort, hátha precedens jogot kapok és a többi Marvel alkotást is felboncolhatom. Egyelőre premier filmről van szó, így nem fogok spoilerezni, csupán az első benyomásaimat, és némi kedvcsinálót szeretnék felvázolni az érdeklődök számára. A Guardians of the Galaxy azért nyerte el a tetszésemet, mert sikerült ötvöznie a humort, a szuperhős felelősség (felelőtlenség) tudattal, illetve némi űrcowboyos beütése volt, valamint nem a szokványos figurákkal operált.

Az első rész nem sokat lacafacázott és elég egyértelműen rámutatott két folytatási lehetőségre, hiszen az Infinity Stones, Thanos (Josh Brolin – Oldboy, A félszemű, Nem vénnek való vidék) vonalon kívül szemérmetlenül becliffhangerezte nekünk, hogy Peter Quill, alias Star-Lord (Chris Patt – Jurassic World, Ördög bújt beléd) apja igenis él valahol az univerzumban, ráadásul nem is akárki. Így annyira nem lesz meglepetés, hogy a Guardians of the Galaxy vol.2. valójában eme két végzet felé kezdi el sorolni szereplőinket. Gamora (Zoe Saldana – Avatar, Star Trek), Star-Lord, Rocket (Bradley Cooper – Másnaposok, Éjféli etetés), Drax (Dave Bautista – Riddick), valamint Twig Groot (Vin Diesel – Pitch Black, The Chronicles of Riddick, Riddick, Halálos iram) igazi antiszuperhős csapattá kovácsolódtak a Ronan-nel (Lee Pace – A hobbit) vívott harc folyamán, és az epikus befejezést követően amolyan bérelhető őrzői funkciót látnak el, ahol éppen szükség van rájuk. Éppen a Sovereign bolygó lakói segítségére sietnek, hogy egy különlegesen értékes energiaforrás védelmét lássák el a közelgő támadással szemben, amikor is, meglepő módon sikerül magukat iszonyatos kalamajkába keverni. Hogy a helyzetük ne legyen túlságosan egyszerű, Nebulát (Karen Gillan – The Circle, Oculus) is bébiszittelniük kell, hogy egy másik megbízást is teljesíthessenek, és Gamora testvérét bíróság elé hurcolhassák. Mivel a Sovereing teljes lakosságát magukra sikerül haragítaniuk, illetve vérdíj is kerül a fejükre, így össze kell fogniuk, hogy túlélhessék a kalandot. Azonban a szituáció úgy tűnik, hogy nem eléggé forró ahhoz, hogy elfelejtsék belső félelmeiket, illetve azokat a feszültségeket, amelyek fennállnak a csapaton belül. Így az első benyomás máris igencsak felemás lesz, és ezzel párhuzamosan eléggé ambivalens érzelmekkel fogadjuk be a fejleményeket.

Természetesen valahol a történetben hozzájuk keveredik Peter apja is (Kurt Russel – Csontok és skalpok, Menekülés New Yorkból, The Thing, Aljas nyolcas), valamint Yondu (Michael Rooker – A csontember, Hipervándor) is megpróbál rátalálni a fenegyerek Star-Lordra. A szereposztás parádés, a látványvilág zseniális, a kalandfaktor ott lüktet a forgatókönyv szívében, várakozással teli habzsoljuk a képsorokat, és hamarosan egy sitcom kellős közepén találjuk magunkat. Merthogy a Guardians of the Galaxy vol.2. erősen ilyen hatást fog kelteni mindenkiben. Vannak poénok, van drámai alap, érzelmes zene és szituációk, helyzetkomikum, önkritika, és fricska a DC univerzumának, epikusnak tűnő csatajelenetek pár percben összekapkodva, valamint a családi problémák, melyek tagadhatatlanul az egész film alapját képezik.

Nem mondom azt, hogy itt bárkinek bármilyen szülői problémája volna a forgatókönyvírói-rendezői (James Gunn), esetleg a produceri székben, avagy maga Stan Lee akarná felhívni a figyelmet az ilyen típusú problémákra, a csonka család tragédiájára, vagy bármi ilyesmi, de azért erősen szembeötlik nekem ez után a film után, hogy elég sok szuperhősnek volt problémás gyerekkora. A Fenegyerek és a Pókember is korán elvesztették szüleiket (természetesen apjuk halálára hegyezném ki a figyelmeteket), az X-men karaktereinek háttereiről nem is beszélve. Itt pedig adott Peter Quill, akinek az édesanyját agytumor vitte el, édesapja felszívódott a világegyetemben. De Nebula és Gamora is aktuálisan adoptáló apjukra van erősen berágva, mert nem úgy bántak a gyerkőcökkel, ahogy azt megérdemelték volna. Így eléggé szembetűnő volt, hogy az alapproblémák ekörül forognak a Guardians of the Galaxy vol.2. során. Ahogy már előre beharangoztam, valami ilyesmit vártunk a folytatástól, tehát várakozásainkat majdnem sikerült is teljesítenie a kaland sci-finek.

Sajnálatos módon valami elromlott, ugyanis a vetítés után, mikor azon gondolkodtam, hogyan prezentálom majd nektek a cselekményt, a történetvezetést, meg a hasonló dolgokat, amelyet ilyenkor ecsetelni és kritizálni szokás, rájöttem, hogy „nah ez az, ami kurvára hiányzik”. Azon túl ugyanis, hogy helyzeteket és érzelmeket festenek a gyönyörű CGI technikával, sajnálatos módon elmarad a sztori. Értem én, hogy jön a harmadik rész, meg az Infinity War, és ahhoz kellett valamilyen átvezetőt gyártani, még esetleg azt is elfogadom, hogy a koncepció tényleg az lehetett, hogy egy fontos hátteret fessenek a karakterek mögé, de tényleg az a probléma, hogy hiányzik az, ami az első részben megvolt: a kaland érzete.

Cserébe családi konfliktusok kerülnek előtérbe, mindenki a sérelmeivel van elfoglalva, szétzilálódott a csapat, apucira haragszunk, mert otthagyta anyucit, vagy a nevelőapánkra vagyunk berágva, mert túl sok tockost osztott ki, mikor bénáztunk, és akkor még a spoileres családi-dráma szituációkat nem is említettem. Nem szeretnék én is a DC-re köpködni, de könyörgöm, ez már a Batman v Superman: Dawn of Justice esetében is iszonyatosan kiverte a biztosítékot a rajongókban. Értem én, hogy a családi értékek fontosak, ezt ki kell emelni, meg körbe kell járni, nagyon amcsi, ha ezeket a szituációkat a központba tesszük, meg ölelkezünk, és túlcsorduló szeretet áramlik a megboldogult Gyurcsók József kezein keresztül Jézusból a kifeszített mozivászont az érzeleméhes szemeikkel tapogató nézőközönség felé, de valamiért én nem ezért ültem be filmet nézni, nah. Persze kell ez is bele, nem szabad megfeledkezni erről az irányról sem, mert tényleg lényeges, de mi lett volna, ha a 2 óra 16 perces alkotásba mondjuk egy kis sztorit is belecsempésznek…?

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem jó a Guardians of the Galaxy vol.2., csupán azt szeretném kiemelni, hogy sokkal, de sokkal többet vártam tőle és az első részhez képest elég gyenge lett. Természetesen a látvány gyönyörű, a karakterek zseniálisan, Mantis (Pom Klementieff) úgy simul bele a történetbe, mintha mindig is ott lett volna, a zenét ismét imádtuk, a poénok ülnek és a rejtett utalásokon is hangosan felröhögtem.

Értékelés: 5/10

Smaragd Sárkány