A közelgő élőszereplős feldolgozás okán tovább folytatjuk a Ghost in the Shell filmek és sorozatok elemzését, rögtön a franchise talán legmegosztóbb darabjával, a 2004-ben, az első filmnél lényegesen nagyobb költségvetéssel készült Innocence-el. A rendező változatlan, az első film történései óta pusztán három év telt el, mégis, a két film közötti eltérések élesen szelik ketté a rajongói tábort – egyesek szerint ez volt az a pont, ahol a franchise eljutott a csúcsra, mások eltúlzott, a sorozathoz méltatlan, gyenge spinoffként tekintenek rá.

Három évvel a Bábjátékos esete és Kusanagi őrnagy eltűnése után a 9-es Szekció egy újabb rejtélyes ügy előtt találja magát. A Locus Solus cég szokatlanul élethű szexrobotjai sorra hibásodnak meg, lemészárolják befolyásos tulajdonosaikat, majd öngyilkosságot követnek el. Batou és Togusa feladata az ügy felderítése, a háttérben pedig hamarosan egyszerű gyári hibáknál jóval bonyolultabb és sötétebb szálakra bukkannak, amelyek a yakuzától őrült, istenkomplexusos hackerekig, és hatalmas ipari városokig vezetnek.

Az Innocence esetén a legszembetűnőbb eltérés a GitS széria többi darabjától a lassúsága: elképesztően kevés akciójelenetet kapunk, helyette elhúzott, művészfilmes, látszólag céltalan képek sorozata, vaskos filozófiakönyvekre elegendő elmélkedések fogadnak. Sőt, az sem elhanyagolható tényező, hogy a franchise főhősnője, az Őrnagy is csak említések, és két-három rövid, indirekt felbukkanás erejéig van jelen a filmben. Az akció és a megszokott főszereplő helyét még csak nem is Togusa és Batou veszik át, hanem a GitS világa és filozófiája. Az Innocence sokkal mélyebbre merül a futurisztikus, ám lepukkant, nyomasztó, néha egyenesen ijesztő cyberpunk álomban, miközben filozófusokat és írókat idézgetve jár körbe egy az első filmnél is súlyosabb, és bizonyos értelemben a cyberpunknál is öregebb kérdést a tárgyak, a művészet lelkéről, átvezetve azt az élet – élettelen határ igen homályos behatárolására egy olyan világban, ahol egyszerű babák képesek kísértetiesen élethűen viselkedni, érzelmeket szimulálni, míg a saját emlékeik hitelességében is kételkedő kiborgokat egy tehetségesebb hacker rángathatja öntudat nélküli bábként.

Mindehhez fantasztikus tálalás párosul, az első rész zenei vonala a megszokott minőségben tér vissza, a látvány azonban igen érdekes fordulatot vett. A hideg kék színvilágot lecserélte a rozsdás narancssárga – barna keverék, a szereplők továbbra is fantasztikusan megrajzolt 2D megjelenése pedig gyakran 3D CGI hátterekkel és jelenetekkel párosul, amelyek azonban olyan csodálatos képsorokat alkotnak, és olyan szinten megállják a helyüket még 13 évvel később is, amire még több nagy nyugati animációs film sem képes. Az Innocence legrövidebb jellemzése talán úgy összefoglalható, hogy művészfilm a GitS univerzumában. Szemet gyönyörködtető jelenetek, nagybetűs, borongós hangulat, mély elmélkedések, melyek teljes megértéséhez nem árt a többszöri megtekintés sem – mögötte pedig egy olyan történet, amely a fentiek nélkül akár egy közepes hosszúságú OVA-ban is elférne. Ez összességében az Innocence sava és borsa: ha valaki hajlandó feláldozni az akciót egy nagyköltségvetésű művészfilmért, annak a folytatás jobban elnyerheti a tetszését, mint az eredeti film, ellenben ha valaki a GitS univerzum többi produktumából indul ki, és görcsösen ragaszkodik a cyberpunk akció anime műfaji elveihez, hatalmasat csalódhat.

Bár elsőre még nekem is kicsit fura és szokatlan alkotásnak tűnt, az erényei, a bravúros megvalósításai még legrosszabb esetben is komoly, a műfajban kihagyhatatlan alapkőként betonozzák be – inkább tekinthető spinoffnak, mint vérbeli, hagyományos folytatásnak, egy megtekintést azonban mindenképp megérdemel.

értékelés: 10/10

Zoo_Lee