Danny Boyle egy afféle nemzeti kincs az angoloknak: nincs még egy olyan rendező, aki annyi különböző műfajban tudott maradandót (de legalább nézhetőt) alkotni, mint ő. Tájékozatlanabbak kedvéért – bevallom volt olyan mű Boyle IMDB-s listáján, amin én is meglepődtem, hogy az ő nevéhez fűződik – álljon itt egy felsorolás a teljesség igénye nélkül: Trainspotting, 28 nappal később, Napfény, Gettómilliomos, 127 óra. Elég impresszív lista. Mindezek után, 2013-ban a mester szerencsét próbált egy vérbeli thrillerrel is – ez lenne a mai kiszemeltünk. Lássuk tehát, mire jutott Danny Boyle a Transz-szal.

A Transz egy amolyan típusfilm. Tudjátok, az a fajta, ami szándékosan átveri a nézőt, hogy a végén valami teljesen más irányt vegyen, mint azt az egyszeri moziba járó gondolta volna. Hívhatnánk ez fordulatnak is, ha az a bizonyos fordulat nem elvárt kelléke lenne az ilyen műveknek. Mivel a készítők is tisztában vannak azzal, hogy a közönség figyelmét egyetlen csavarral már képtelenség felkelteni, hajlamossá válnak átesni a ló túloldalára. A szórakoztatás maximumra járatását célzó két, vagy három fordulat azonban rossz esetben akár az érthetőség kárára is mehet. Amikor a film végére jó esetben helyére kattanó kirakós elemek az áhított Ahaaa! élmény helyett a WTF! reakciót váltják ki, lehet, hogy valami félresiklott a film készítése közben.

A témaválasztás tipikus: Simon (James McAvoy) kikiáltó egy aukciós házban. Feladatai közé tartozik, hogy vész esetén, fogja a legértékesebb tárgyat és biztonságba helyezze egy időzáras széfben. Simont kártyaadósságai arra késztetik, hogy szövetkezzen egy műkincstolvaj bandával, hogy együtt meglovasítsák Goya Boszorkányok a levegőben című képét, melyet mintegy 27 millió fontra taksálnak. A rablás kissé balul sül el és Simon egy, a fejére mért ütéstől amnéziás lesz. A rablók és különösen vezetőjük Franck (Vincent Cassel) nem repesnek a boldogságtól, mikor kiderül, hogy Simon bizony azt is elfelejtette, hova rejtette a szajrét. Ezt persze nyomatékosan tudtára is adják, ám nincs mit tenni, Simon képtelen felidézni a történteket. Aztán egyikük egy zseniális ötlettel áll elő: alkalmazzanak hipnoterapeutát, hogy segítsen a visszaemlékezésben. Simon rááll a dologra és véletlenszerűen kiválasztja Elizabeth-et (Rosario Dawson). A dekoratív hipnotizőr elég gyorsan átlát Simon gyengécske hazugságain és részt követel a zsákmányból segítségéért cserébe. A banda tagjai – Simont is beleértve – még csak nem is sejtik, hogy mennyire nem jó ötlet olyasvalakivel üzletelni, akinek a mestersége a tudatmanipulálás.

Gondolatban végigfutottam az általam valaha látott filmeken és furcsa mód arra a következtetésre jutottam, hogy a hipnózis – mint tudatmódosító eszköz – igencsak ritkán jelenik meg a filmvásznon. Írom ezt azért, mert jobban belegondolva adná magát a téma: egyrészt valós dologról beszélünk, nem pedig valami fantáziaszüleményről. Az egyszeri írónak előbb jut eszébe, hogy hősei emlékeit, éntudatát valami high-tech kütyüvel babrálja meg, minthogy szépen leültetné egy kényelmes fotelbe és rászabadítani egy hipnotizőrt. Másrészt pedig a dolog praktikuma az lenne, hogy nem kéne hosszas magyarázatba fogni az eljárás mikéntjéről, legtöbbünknek nem esik nehezére jelentést társítani – még ha vajmi felületes is a tudásunk – a hipnózis fogalmához. Köszönhető ez többek között annak is, hogy már egész fiatalon majd mindőnk találkozott Thomas Mann Mariojával (illetve Cippolával), amikor is elég plasztikus leírást kaphattunk a dolog mibenlétéről.

Boyle koncepciója akár még működhetett is volna, legalábbis a színészgárdára nem sajnálták a ropogós, királynőfejes papírdarabokat. Vincent Cassel nem szokta csak úgy akármihez a nevét adni, az általa alakított – minő meglepő, francia – műkincstolvajt mintha skatulyából húzták volna elő. Értem ezalatt azt, hogy ennél sztereotipikusabb műtárgy rablót régen láttam: francia is, sármos is, rabló is, mi kell még? Persze erről nem Cassel tehet, nyilván nehéz várat építeni sz…, szóval nehéz, na. Rosario Dawson (Descent, Sin City, Grindhouse) talán egy kicsit kakukktojásként hat a három főszereplő közül, de nem mondhatnám, hogy akár pozitív, vagy negatív irányba kilógna a sorból. Ez persze nem feltétlenül az ő érdeme, inkább annak köszönhető, hogy a Transz képtelen úgy Isten igazából megmozgatni a szereplőit.

Így érkezünk el James McAvoyhoz. Az elmúlt évek üdvöskéjéhez, aki hol az ifjú Charles Xavier bőrébe bújik valamely éppen aktuális X-men elő-, közép-, vagy utótörténethez, hol pedig egyszerre 24 szerepet játszik egyetlen gázsiért (Split)… A kissé gülüszemű, joviális kinézetű fiatalember – szerény véleményem szerint – nem szolgált rá az elmúlt évek kitüntetett figyelmére. Persze lehet, hogy hátra van még számára az a szerep, amiben igazán meg tudná mutatni színészi nagyságát (mondjuk, ha a Splitben nem sikerült, akkor szűkül a lehetőségek listája). Ahogy mondjuk DiCaprio esetében az Ez a fiúk sorsa, vagy Jake Gyllenhaal Donnie Darkoja nálam azonnal átkattintotta a jó színész/rossz színész kapcsolót, függetlenül attól, mit gondoltam róluk korábban, McAvoy számomra egyelőre az “és még indultak” kategória népes táborát bővíti. Persze lehet, hogy csak elmulasztottam felfigyelni rá a jobbára ártalmatlan Narnia Krónikáiban, ahol egy faunt alakít nagy meggyőzőerővel.

Mint már utalgattam rá korábban, a Transz valahogy nem működik. Túl csavaros, túlságosan bonyolult és mindezek mellett nem is képes igazán magára vonni a figyelmet, ami pedig elengedhetetlen lenne egy ilyen film esetében. Miközben néztem, azon kaptam magam, hogy csak azért nem kapcsolom ki, hogy hátha a végére mégis összeáll valamivé. Valami értelmessé. Talán mondanom sem kell, hogy várakozásom hiába valónak bizonyult: a film végi utolsó csavar (a sokadik, higgyétek el), sokkal inkább hatott egy koporsóba vert utolsó menet nélküli kötőelemnek (értsd. szög), mint egy epikus mű megkoronázásának.

Értetlenül álltam a korhatár besorolás előtt is. Boyle belevágott a filmbe – nem hazudok – három olyan nyúlfarknyi jelenetet, ami miatt még a legengedékenyebb korhatár besorolási bizottság sem adhat 18-as karikánál kevesebbet. Minden jel szerint szándékosan. Az egyik ezek közül Dawson egy-másfél másodperces meztelenedése, ami mondjuk még akár bocsánatos bűnnek is tekinthető. Volt viszont két elég durva snitt, melyek nemhogy a film többi részével nem képeztek összhangot, de még feleslegesek is voltak a maguk brutalitásával. Nem fanyalgásként, a gorenak megvan a maga helye és szerepe, de ebbe a filmbe szimplán nem illett.

Ennyi. Aki nem hiszi járjon utána, de a Transz nem fog felkerülni a mester dicsőségfalára. És ahogy a Bélák tették a rátóti kocsmával, Boyle bizony túltolta a fordulatos történetet, mely a film végére ínycsiklandozó nyalánkság helyett valami amorf masszává áll össze, mely csupán savanyú ízt hagy a szánkban. A korhatár bizottság döntését ezennel felülbírálván kijelentem, hogy a fentebb említett film megtekintését semmilyen korosztály számára nem ajánlom. Persze próbát tehettek vele, lelketek rajta 😉

Értékelés: 4/10

Gabblack