Tartom magam ahhoz a pár éve (horrorfilmekkel kapcsolatban) tett kijelentésemhez, miszerint ha már tényleg nem tudnak mihez kezdeni egy jobb napokat megélt karakterrel, akkor “kreatívan” kiküldik őt az űrbe, hogy ott kalandozzon. Nos, a magának már így is elég szép crossover-univerzumot kiépítő, Necronomicon-t hajkurászó és gonosz halottak ellen harcoló Ash szintén erre a sorsa jutott egy ötfüzetes sztoriban.

Kalandunk azzal kezdődik, hogy Ash éppen megpróbálja szabotálni egy Artemus Vrill nevű gonosz asztrológus azon próbálkozását, hogy a Necronomicon segítségével a csillagba utazzon, amikor a könyv által létrehozott portál beszippantja, és napjainkba repíti. Egészen pontosan egy űrhajóra kerül, amint éppen fellőnek – a gonosz halottakká változott legénységgel együtt. Miután elintézi a lényeket, köztük a démonikus Artemust, a Necronomicon megfertőzi a levágott keze helyére szerelt fém-végtagot, aztán pedig jól elinal vele – később ebből hozza majd létre a gonosz cyber-Ash robotot, aki ebben a sorozatban a nemezise lesz.

Az űrhajó nem sokra rá egy nemzetközi űrállomásra dokkol, ahol Ash három életben maradt asztronauta csaj oldalán kénytelen felvenni a harcot a többi, gonosszá vált űrhajóssal, illetve az ekkora már az egész komplexum számítógépes rendszerét megfertőző Necronomicon-nal. Már majdnem nyerésre állnak, amikor a bázison található műhold a gonosznak hála életre kel, és úgy dönt, hogy sugárzásával gonosszá fogja változtatni a Föld teljes lakosságát…

Ash az űrben – kicsit szürreális, hogy a kis erdei lakban való démoni megszállástól eljutottunk idáig, nemde?! Sokat látott hősünknek már talán tényleg ez a vég kezdete, hiszen olyan unalomig ismételt space-panelokkal próbál minket szórakoztatni (izgalomba hozni, feszültséget teremteni stb.), mint a gonosz által megszállt központi rendszer, a Föld lakosságának műhold által való vegzálása, önmaga robotikus cybermása és még folytathatnám a sort. Ha életemben nem láttam volna egyetlen űrhajóban/űrállomáson játszódó vagány science-fiction alkotást, akkor még esetleg újszerűnek is tűnhet, de ahogy zajlik cselekmény, azon kapom magam, hogy ez a Halálhajóból ismerős, a robotikus hasonmás meg tisztára Jason X, aztán az Ash által használt mecha letagadhatatlan az Alien-ből való… és így tovább.

Ami marad, az meg már inkább ilyen infantilisen szürreális baromkodás – amit általában Army of Darkness körökben szeretni szokás -, de mintha ezúttal ez az irány is megfáradt volna. (Vagy csak én nem bírom az ilyen high-tech agymenésű környezetbe adaptált, amúgy meg tökre ortodox vonalú cuccokat.) Már az önmagát egy fémkézből felépítő gonosz Ash-nél is nagyokat csodálkoztam, hogy ez meg mi akar lenni, de a műhold robotikus skorpióvá (!) alakulásánál azért rendesen elkerekedtek a szemeim – ugyanis ez utóbbi már-már Michael Bay Transformers-filmjeinek alantas szintjét verdeste.

Cullen Bunn által írt, és Larry Watts rajzolta, vizualitásában szinte hiba nélküli, ötkötetes sztorit mintha kissé túlnyújtották volna, és habár kétségkívül új színt próbál vinni az Army Of Darkness fekete humorban csapongó világába, ez a futurista, néhol más sci-fiből kölcsönvett sablonokkal megidézett űrbeli horror-kaland nálam valahogy annyira nem talált be.

Értékelés: 7/10

eyescream