Nyugodtan kijelenthetjük, hogy szuperhős filmekkel tele van a padlás. A skála a nagyközönség számára készülő – jobbára akcióközpontú – blockbusterektől a sorozatokon át (Hősök, Zöld Íjjász), egészen az kisebb költségvetésű, de sokszor sokkal mélyebben szántó alkotásokig (The Scribbler, All Superheroes Must Die), igen széles. Mivel a műfaj igen népszerű az utóbbi időben, ritkán fordul elő, hogy az ember fia olyan alkotással találkozik, mely jóformán teljesen visszhang nélkül maradt. Abban az esetben, ha egy olyan szűk réteget képviselsz, aki nem hajlandó megelégedni azzal a gigantikus kliséhalmazzal, amit Hollywood volt kedves rendelkezésünkre bocsátani az elmúlt években, kénytelen vagy ezekből a “mostohagyermekekből” válogatni. Az eredmény néha várakozáson felüli, néha viszont kénytelen vagy beismerni, hogy nem mindig érdemes szembe menni a többség véleményével. Lássuk hát, hogy Paul McGuigan 2009-es alkotása, a Push melyik kategóriába is tartozik.

A miheztartás végett elöljáróban érdemes megemlíteni, hogy a Push méretes bukta volt: 38 millió dolláros – tehát közepesen nagy – költségvetéséből mindössze 31 milliót volt képes a mozikasszáknál visszatermelni. Mindezt sikerült úgy elérnie, hogy a stáblista elején Chris Evans (Amerika Kapitány személyesen) és Dakota Fanning (Világok Harca, Bújócska, Alkonyat filmek) szerepeltek. Meg kell jegyezni azonban, hogy a fentebb említett két színész ebben az időben még nem volt népszerűsége csúcsán (Evans első “amerika-kapitánysága” még két évet váratott magára, Fanning pedig épp, hogy kinőtt a gyerekkorból). Paul McGuigan rendező feladata az volt, hogy csináljon egy szuperhősfilmet, igazi – popkultúrába mélyen beágyazott – szuperhősök nélkül, ahol – mint látni fogjuk – az igazi húzóerőt a világnak és a történetnek kellett volna biztosítania. Hogy min csúszott félre a dolog, az egyéni megítélés kérdése. Talán az egzotikus környezet, a kissé nehezen helyére kattanó történet, vagy az elnagyolt világ a ludas, minden esetre a végeredmény nyilvánvalóan nem volt képes nagyobb közönséget megmozgatni.

Az emberiség egy kis százaléka különleges képességeket birtokol. Egyesek akaratuk segítségével tárgyakat képesek mozgatni (mozgatók), mások bárkit képesek bármire rávenni, akár az öngyilkosságra is (pushers), megint mások pedig meg tudják jósolni a jövőt (figyelők). Léteznek még olyan különleges képességgel megáldott, vagy megvert emberek is, akik ki tudják szagolni mások tartózkodási helyét (szaglászók), de olyanok is, akik éppen előlük rejtik el az embereket képességük segítségével (árnyékok). És ezzel a lista még csak nem is teljes. Ezek az emberek azonban nem használhatják képességeiket kényükre-kedvükre, erről pedig az osztag hivatott gondoskodni. Az osztag amellett, hogy karhatalomként lép fel a különleges képességükkel szemben, egy ennél sokkal messzebbre mutató célt is dédelget: ki akarnak fejleszteni egy “szuper-mutánst”, nem éppen önként jelentkező alanyokon folytatott gyógyszerkísérletek segítségével.

Kira (Camilla Belle) is a gyógyszerkísérletek egyik áldozata, aki valami folytán elsőként volt képes túlélni a vakcinnációt. Sikerül megszöknie az osztag laboratóriumából a vakcinával együtt és most Hong-Kongban próbál eltűnni az osztag szaglászói és figyelői elől. Annak ellenére, hogy maga is pusher, csupán a meglehetősen lehetetlen páros, a mozgató Nick (Chris Evans) és a figyelő Cassie (Dakota Fanning) segítségére számíthat. Ugyan mindkettejüknek megvan a maga oka, hogy borsot törjenek az osztag orra alá, a nyomukba szegődő ügynök – Herry Carver (Djimon Hounsou) – elszántságával és erejével nem vehetik fel a versenyt. Csak hogy a dolgok még kilátástalanabbnak tűnjenek, a hong kongi maffia is szemet vet Kirára és az általa ellopott drogra. Mivel hőseink tisztában vannak vele, hogy az osztag és a maffia figyelőiken keresztül minden lépésükről értesülnek, Nick fejében egy őrült terv kezd körvonalazódni, mely lehetőséget adhat számukra, hogy elfedjék jövőjüket a kíváncsi tekintetek elől.

A Push legérdekesebb vonulata talán a jövőbe látás értelmezése, lévén a történet gerince is erre épül. Sajnos a magyarázat nem igazán kielégítő és nem is logikai problémáktól mentes. Az alapkoncepció az lenne, hogy a figyelők a döntéseink ismeretében képesek megjósolni a jövőt. Ez még úgy-ahogy logikusnak is tűnik, hiszen egy-egy döntési szituáció valóban elképzelhető, mint alternatív jövők kiindulópontja. A film értelmezésében, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogyan fogunk dönteni, a jövő is megjósolhatatlanná válik. Csakhogy az is döntés, hogy nem döntünk, illetve az is elindít egy lehetséges jövőt, ha meghozunk egy döntést, amiről aztán megfelejtkezünk. Bármennyire is próbál a film logikus magyarázatot adni a figyelők képességére, aki veszi a fáradtságot és utána gondol a sztorinak, észre veheti, hogy valami nem stimmel. Az pedig soha nem vet jó fényt egy produkció egészére, ha a történet egy tartóoszlopa ingatag talajra épült.

Az internetet böngészve a Push kapcsán hol a Hősök, hol pedig az X-men kerül elő, mint vonatkozási alap. Számomra azonban a hangulat, a képi világ, de magának a cselekménynek egyes momentumai is egy kevésbé ismert és sokkal elvontabb szériával hozták a filmet összefüggésbe. Ez pedig az orosz illetőségű Őrség ciklus, azon belül is a sorozat első része, az Éjszakai Őrség (2004). Nyilvánvaló, hogy a két mű nem emlegethető egy lapon, de az egzotikus helyszín (igen, Moszkva számomra annak számít, ahogy Hong Kong is), a kissé excentrikus karakterek azonnal az orosz nagy testvérrel megélt kellemes, mégis furcsa érzéseket hozták felszínre bennem. Ez eleinte igen érdekessé tette számomra a Push-t, ám így talán még szembetűnőbbé váltak a történet hiányosságai és a nagy csattanó elmaradása. A mai napig élénken él bennem az érzés, mikor Sergey Lukyanenko (az eredeti regény írója) története végén a fejünkben addig keringő kérdések egyszerre megválaszoltatnak és a történet egy pillanat alatt a helyére kattan. Ez a katarzis a Push esetében sajnos elmarad.

Mint a nem szokványos filmek esetében általában, a Push is a megosztó filmek népes táborát gyarapítja. Egyesek dicsérik hangulatáért, vagy éppen a szuperhős témához nem éppen szokványos módon való viszonyulásáért. Dakota Fenning által alakított Cassie karaktere pedig minden körülmények között megér egy misét: anélkül tudja viccesen hozni a kissé hibbant, cserfes kamaszlány figuráját, hogy a dolog nem csúszik át ripacskodásba. Az árnyoldal ugyanakkor az elnagyolt háttér és történet, melyen az amúgy sem éppen színészi képességiért nagyra tartott Chris Evans és társai sem tudnak segíteni. A teljesen légből kapott magyar cím – Az Energia – még a tévéfilmek kínálatából sem igazán képes kiemelni a Push-t, egy újabb intő példaként a rossz magyarításokra. Összességében azért egy álmos szombat estére megfelelő választásnak tűnik, ha éppen valamelyik X-Men, Superman, Pókember folytatás, reboot, spin-off vagy tudja az ördög mi menne csak a tévében.

Értékelés: 6/10

Gabblack