Létezik a horror műfajának egy olyan ága, amiről nem mondok újat, ha azt állítom, hogy egy hatalmas allegória az egész. A zombikról, ezek az oszló, zöldes bőrrel és iszonyatos szaggal rendelkező szörnyekről mindenki pontosan tudja, hogy melyik tudatalatti félelmünket próbálja megtestesíteni: a zombi a fogyasztói társadalom metaforája, a maga agyatlanul sántikáló valójában, ahogy szó szerint elfogyaszt mindent, ami az útjába kerül… nem?
Nos, nem. Nézzük meg, mit szimbolizált a zombi a horror száz éves történelme során, és hogyan használták ezt a lényt néha elég forradalmi üzenetek közvetítésére az alkotók.
Mágiatörténet óra haladóknak
A zombi szó eredetileg a vudu kultúrkörből származik (ami afrikai törzsi vallások és a kereszténység keveredéséből alakult ki a karibi térségben, központja Haiti). A zombi itt olyan halottat jelent, amit egy speciális szertartás során a vudu pap vagy papnő kelt életre, nincs öntudata, teljesen alá van vetve az őt feltámasztó mágus akaratának. A történetek szerint általában rabszolgaként dolgoztatták őket (és itt mindenki merengjen el, hogy vajon már itt is metaforának használták-e a fogalmat). A vudu zombija még nem evett agyat, nem tudott másokat sem harapással, sem máshogyan zombivá tenni, tehát sok mai jellemzője még nem alakult ki, de az “agyatlanság” már megvan.
Itt érdemes megemlíteni, hogy a vudu “zombicsinálásnak” léteznek dokumentált esetei, így a jelenséget már nem csak a folklorisztika, hanem az orvostudomány is vizsgálja (tudom, hogy ez nem orvosi szaklap, de talán érdekes). Ugyanis nem elképzelhetetlen, hogy a több évtizeddel ezelőtt Haitin uralkodó körülmények között a gyógyítók nem tudták megkülönböztetni a halált a tetszhalál állapotától – a tetszhalált pedig elő lehet idézni több olyan növény mérgével is, amelyik a karibi térségben él.
Persze a sírból kikelő gonosz halottak toposza sokkal régebbre visszavezethető, mert nem csak “a régi görögök is”, de még a sumérok is ismertek hasonló mítoszt (és roppant kreatívan ‘gonosz halottnak’ nevezték). Az európai középkori mitológiában viszont nincs kifejezetten zombi alak – helyette van a sírjából kikelő, tudattal rendelkező, de legtöbbször ártalmatlan és testetlen kísértet, és az igencsak kézzelfogható, embert/agyat/vért evő, harapással fertőző lény, a vámpír (még akkor is, ha nem feltétlenül így nevezik – a magyar folklórban például lidércnek hívják az ilyen alakot).
A mai popkultúrában használt zombifogalom ebből a három elem (vudu zombi, kísértet, vámpír) keveredéséből alakulhatott ki.
Az első film előtt: Fehér Zombi, 1932
Zombinak ugyan zombinak hívják a lényeket ebben a filmben, de nem igazán “mai” zombikról beszélünk itt, hanem a vudu zombijairól. A történet szerint egy fiatal házaspár Haitire utazik, hogy ott egy barátjuk ültetvényén házasodjanak össze – ám ennek a barátnak a menyasszonykára fáj a foga, ezért meggyőzi a helyi vudu főpapot, LUGOSI BÉLÁT (!), hogy változtassa zombivá a lányt. A lányból zombi is lesz, és ahogy kell, mindenben engedelmeskedik az ültetvényesnek, ám ő ekkor rádöbben, hogy a lélek nélküli, csak testi szerelem mégsem az, amire vágyott.
Azért mondtam, hogy ez nem a tipikus mai zombifilmről beszélünk, mert ugye a zombi se nem tömegjelenség, se nem fertőző – viszont a metafora itt is igen-igen hatásos. A “Zombi” itt a tökéletes értelmi-érzelmi kontrollt jelenti, és nem véletlen, hogy mindezt egy nő fölött! Ha jobban megnézzük a film korát, rájövünk, hogy a feminizmus egy fontos szakaszában járunk, Amerikában a nők alig tíz éve kaptak szavazójogot az összes államban (1919), elkezdenek megjelenni a koedukált iskolák (1930-as évek eleje), és hamarosan olyan leányfőiskolák nyíltak, ahol a háztartástannál intellektuálisabb dolgokat is tanítottak (1930-as évek vége). Azaz a film egy stabil állásfoglalás amellett, hogy nem vezet semmi jóra, ha elvesszük egy nő szabad akaratát.
Lugosi Béla a Fehér zombi című filmben
A kezdet kezdetén: 9-es terv a világűrből, 1959
Az egyik első zombifilmként számon tartott “alkotásnak” soha nem lett volna szabad megszületnie. Egyrészt, a világ valaha elkészített legrosszabb filmjének választották, okkal. Másrészt, bár lehet rajta röhögni, mert tényleg nevetségesen rossz, egy szempontból inkább szomorú. A 9-es terv ugyanis Lugosi Béla utolsó filmje volt. A súlyos depresszióban és morfiumfüggőségben szenvedő színész egy vámpírfilmre kapott felkérést Ed Wood rendezőtől (akit azóta a világ legrosszabb rendezőjévé választottak, és filmet forgattak az életéről Johnny Depp főszereplésével), ám csak alig néhány jelenetet tudtak vele leforgatni, mielőtt szívinfarktusban elhunyt. A rendező viszont nem akarta veszni hagyni a már meglévő snitteket, a tervezett filmet viszont Lugosi nélkül nem tudták befejezni – ezért hát a meglévő jelenetek köré egy teljesen logikátlan maszlagot hányva megalkották ezt a borzalmat.
A történet szerint az űrlények (valamilyen logika alapján) azért támasztják fel a halottainkat, hogy megakadályozzák, hogy kifejlesztve egy tömegpusztító fegyvert, kiirtsuk magunkat, és minden életet a galaxisban. Azaz a zombik ebben a filmben egyfajta büntetés az ember önpusztító nagyravágyásáért, ami nem is annyira elrugaszkodott teória, ha belegondolunk, hogy a hidegháború kellős közepén járunk. Mondjuk ezt a trash-gyöngyszemet inkább tartom tömegpusztító fegyvernek, mint igazi filmnek…
És most felejtsük el a 9-es tervet (nem is akarom tudni, mi volt a többi nyolc), és evezzünk értelmesebb vizekre!
Amin azóta is vitatkoznak: Az élőholtak éjszakája, 1968
Romero sorozatának első darabja méltán kultuszfilm, itt jelennek meg először a mai értelemben vett zombik. A történet szerint Barbara éppen édesapja sírját látogatja meg bátyjával, amikor rájuk támad egy különös ember, aki a fiút megöli, ő viszont el tud szökni előle. Egy házban talál menedéket, ahol nem sokkal később megjelenik az afroamerikai Ben, aki elmagyarázza neki, hogy zombik támadták meg a vidéket, ezért el kell barikádozniuk magukat. Ez az elzárkózás abból áll, hogy a gyönyörű, 1800-as években épült ültetvényes ház minden faragott bútorát és díszes falborítását széttörik, hogy az ajtó- és ablaknyílásokra szögelhessék azt. Később kiderül, hogy a ház pincéjében már megbújik pár túlélő: egy gazdag, dagadt férfi a feleségével, és a fertőzött kislányával, valamint egy fiatal házaspár. Az ő túlélési módszerük szemmel láthatóan annyi, hogy élelem és víz nélkül kuksolnak összezárva a kislánnyal, aki hamarosan zombivá változik – jó kis taktika, mi?
Ben hiába próbálja megértetni velük, hogy ha megpróbálnának benzint szerezni, akkor el tudnának menekülni autóval, de a dagadt férfi hajthatatlan. A házaspár azonban beleegyezik, és az autójukkal sikeresen belerongyolnak a benzinkútba – a tűzből egyedül Ben menekül meg, aki visszarohan a házba. KÖzben a zombivá avanzsált kislány megette a szüleit, és a kinti élőholtak lassan átrágták magukat a bedeszkázott ajtókon, hogy megegyék Barbarát, aki az egész film alatt csak ült és félt.
Végül Ben kitakarítja a zombikat az emeletről, és ott barikádozza el magát, és vár a csodára…
És a csoda meg is jelenik, ugyanis a helyi katonaság, és innen-onnan toborzott redneckek már a környék zombitlanításán dolgoznak. El is érnek a házhoz – AHOL IS A FÜGGÖNY MÖGÖTT MOZGÓ FÉRFIT ZOMBINAK HISZIK, ÉS LELÖVIK.
Élőholtak éjszakája
Ez a film eszméletlen jó, és bár háromszor láttam, azóta is azon merengek, vajon mit akar jelenteni, és ezzel nem vagyok egyedül, filmkritikusok és kultúratudósok azóta is vitatkoznak, hogy “mire-gondolt-a-költő”. Szerintem azonban megint csak segít, ha megnézzük, milyen környezetben született a film: a Vietnámi háború közepén járunk, amit az amerikaiak fele értelmetlennek gondol, a másik fele szükségszerűnek – általában ez utóbbi fél az, amelyik nem küldi ki a gyerekét harcolni. Ementén összerakhatjuk a metaforát: itt egy háború, amit az emberek leginkább önmaguk ellen vívnak. A harccal együtt jár, hogy az addig féltve őrzött értékeket eldobják (bútorok széttörése). Vannak társadalmi rétegek (akik a pincében bujkálnak), akik nem sokat látnak az egészből, csak annyit, hogy majd mások megvívják helyettük a harcot, egészen addig, amíg a gyerekeik bele nem keverednek, akár azzal, hogy behívják őket, akár azzal, hogy beállnak hippinek (a kislány, miután zombi lett, csökkent öntudattal, dülöngélve kóvályog a pincében, és megkóstol mindent, akár ehető, akár nem – megsúgom, egy betépett ember elég hasonlóan viselkedik). A végén persze mindenki rosszul jár, az egész film alatt ülve félő lány éppúgy meghal, mint a bátor főhős, akivel baráti tűz végez.
A klasszikus: Holtak Hajnala, 1978
Ez alapján a film alapján terjedt el, hogy a zombik a fogyasztói társadalom metaforái, mert itt tényleg azok. A filmnek nem igazán van hosszasan mesélhető története: két túlélő egy bevásárlóközpontban keres menedéket, ahol otthonosan berendezkednek, mert úgy ítélik, hogy az ott található rengeteg élelemmel kihúzzák, amíg vége nem lesz a krízisnek. Ám egy motoros banda is szemet vet az élelemkészletre (vagy a csapatban lévő nőre), ezért betörnek a Plázába, beengedve a zombikat. A motorosok mind meghalnak, a négy túlélőnk közül csak ketten maradnak életben, és elrepülnek a helikopterrel – amiről tudjuk, hogy alig van üzemanyag a tankjában.
Azok után, hogy a szereplők hosszasan beszélgetnek arról, hogy a zombik azért akarnak mindenáron bejutni a plázába, mert az agyukba ösztönszinten vésődött be, hogy a plázában jól érzik magukat, már senkinek nem akadhat semmi kétsége, hogy a zombik itt a fogyasztói társadalom metaforái – a film azonban nem csak róluk mond véleményt. Az érem másik oldalán ott van a motorosbanda, akik szabadidejükben zombikat irtanak, azaz lehet őket anti-trendként, vagy akár divatellenes szubkultúraként értelmezni. Az ő sorsuk legalább annyira érdekes, mint a túlélőinkké vagy a zombiké: amikor valamiért úgy döntenek, hogy nekik be kell törni a plázába (a fogyasztás templomába), akkor átvitt értelemben megadják magukat mindannak, ami ellen küzdöttek. Annyira el vannak foglalva azzal, ahogy az adott körülmények között értéktelen pénzt és ékszereket megszerezzék az üzletekből, hogy az egyébként lassú és szervezetlen zombik rajtuk ütnek, megharapják őket, és ők is zombik lesznek.
A film tanulsága szerintem egyrészt az, hogy NEM A FOGYASZTÁS A BŰN, hanem az értelmetlen túlfogyasztás; ugyanis a túlélőink igencsak kihasználják az üres pláza adta lehetőségeket, és nem is csak a létfenntartáshoz szükséges holmikat viszik el, mégsem kezdenek ész nélkül randalírozni. A zombik és a motorosok, bár más-más okból, de ugyan azt tették: válogatás nélkül kifosztottak és elfogyasztottak mindent.
És persze ne felejtsük el a film elején a zombijogi aktivista hippiket, akiket a betépett mozgásuk, igénytelen ruhájuk és az igencsak félresiklott társadalmi üzenetük miatt zombinak néznek és halomra lőnek, jelezve ezzel, hogy a fogyasztói társadalom elutasításának vagy a lázadásnak is csak akkor van értelme, ha van hozzá agyad.
Rövidre fogva, az eddigi példákból nekem úgy tűnik, hogy a zombik mindig azt a jelenséget jelképezik, ami nagy tömegeket érint a társadalomban, és amitől a horrornézők nagy része tart. A rabszolgaság, a hidegháború, a Vietnami háború és az agyhalott fogyasztói attitűd mind-mind ilyenek voltak a maguk korában – de mi a helyzet ma?
Colombus és Talahasse két homlokegyenest eltérő ember. Colombus egy fiatal, cingár kocka, akinek egyetlen kapcsolata a nőkkel kimerült abban, hogy a szomszédja le akarta harapni az arcát. Talahasse egy nagydarab, cowboykalapos fickó, aki bármit lelő, ha úgy hozza az élet, legalábbis elsőre úgy tűnik. Ketten próbálnak a zombiapokalipszis-sújtotta Amerika utolsó twinkie-jének nyomára bukkani, amikor összetalálkoznak két lánnyal: Wichitával és Little Rockkal, akik egy nyugati-parti vidámparkba (mondjuk ki, Disneylandbe) tartanak, mert az állítólag mentes a zombiktól (mint egy bizonyos, kísérteties bevásárlóközpont pár évtizeddel korábban).
A zombi-jelkép megértésében sokat segít nekünk nem csak a zombik ábrázolása, hanem a szereplők monológjai is, főleg Colombusé, aki végignarrálja a filmet. A zombik koszos, szakadt lények, igénytelen ruhák maradványaiban. A vérhányástól, és a szagtól, amit nagy bizonyossággal társíthatunk hozzájuk, inkább lesznek gusztustalanok, mint tényleg ijesztőek. Colombus többször elmondja, hogy a kövér emberek váltak leghamarabb zombivá, mert ők nem tudtak elfutni. Az intróban (amit linkeltem) láthatunk egy sztriptíztáncosnőt, aki ugyanúgy a sekélyes szórakozás jelképe, mint a vidámpark, ahová a zombik mindenáron be akarnak jutni. Érdekes pont még, hogy vannak dolgok, amikkel magunkhoz lehet csalogatni a zombikat: Talahasse az egyik jelenetben egy ótvarrossz lantszólóval, a film vége felé pedig ütemesen lüktető fénnyel. Remélem, ez mások szerint is a szar zenére, és a vibráló képernyőre emlékeztet…
Zombieland
A legfontosabb mégis az, amit Colombus említ többször is: hogy őt azért nem rázta meg a zombiapokalipszis, mert azelőtt is zombiként tekintett az emberekre. Mert vele mindenki úgy viselkedett, ahogy a zombik szoktak, ezért ő is felvette ezt az életmódot, egy koszos kolesszobában, pizzásdobozok között élt, és a WoW-on kívül nem csinált semmit. Aztán a film végére, amikor összejön Wichitával, megbékél Talahasse-vel, és Little Rock is egyre elviselhetőbb, végre kijelenti, hogy már nem érzi magát zombinak. Akkor vetkőzi le a zombiságot, és vele együtt a csapat többi tagja is, amikor, ha nem is feltétlenül családként, de mélyen, emberien kezdenek kötődni egymáshoz.
Én ebből azt szűröm le, hogy a zombik itt a felszínes emberi kapcsolatok, és általában a sekélyesség, kulturálatlanság metaforái.
Zombik, zombik mindenütt
A végtelenségig lehetne még vitatkozni arról, melyik zombifilmben mit jelképeznek a járkáló halottak, mert jóformán mindegyikben mást. Ott van Holtak napja szintén Romerotól, ahol az esztelen erőszakot; ott a World War Z, ahol már a címéből is nyilvánvaló a háborús párhuzam; az In the flesh, ami egészen különleges módon a mentális betegségekről és/vagy a terrorizmusról beszél a zombik által; a Shaun of the Dead, ami műfajparódiaként a zombivírus az alkoholizmust szimbolizálja, és így tovább.
Stephen King írta a Danse Macabre című kötetében, hogy ha meg akarsz érteni egy korszakot, nézd meg a horrorfilmjeit, mert azok mindig az adott generáció legmélyebb félelmeire játszanak rá. Így nem hogy felháborodni nem érdemes, amikor egy horror aktuális közéleti témákhoz nyúl hozzá, de még csak meglepődni sem, hiszen ez a műfaj mindig is ezt tette.
Annie
Be the first to comment on "A zombik mondani akarnak nekünk valamit"