A semmiből életet teremteni. A középkorban, de még az újkor jelentős részében is, ezt egyedül Isten kiváltságának tartották. Nem véletlen tehát, hogy az emberi képességek és tudomány határait feszegető, kísérletezésre hajlamos egyének képzelő erejét is megragadta, hogy olyasmit vigyenek véghez, ami az akkori nézetek szerint lehetetlen, de legjobb esetben is szentségtörő volt: létrehozzanak egy olyan lényt, melyet nem anya szült; méh, pete, vagy ikra helyett lombikban látta meg a napvilágot. Az ilyen irányú kísérletezések állítólagos végterméke a homunculus.

A homunculus nem más, mint egy ember formájú, de apró teremtmény, melyet mesterségesen hoznak létre. Az alkímia a maga idejében sokra tartott tudományának a bölcsek köve (olyan anyag, mely bármely más anyagot arannyá változtat, illetve egyben az örök élet forrása is – mint ahogy azt J. K. Rowling óta tudjuk) előállítására vonatkozó erőfeszítései mellett a másik, kevésbé ismert célkitűzése a homunculus létrehozása volt. Ne gondolja senki azt, hogy mindez csak kevesek hóbortjának számított: olyan jelentős személyiségek, mint az újkori orvoslás egyik megalapítójának számító Paracelsus (1493 – 1541) is kiterjedt értekezéseket folytatott a témában.

A cél tehát az, hogy életet teremtsünk az ember hasonlatosságára. Érdekes módon, ez a cél, illetve az ezt körüllengő okkult misztikum évszázadok óta jelen van az emberiség tudatában, termékeny táptalajként szolgálva különféle rémtörténetekhez. Talán említeni sem kell, hogy Mary Shelley Frankensteinje is egy afféle homunculus előállításán ügyködött, de hosszan lehet sorolni a vonatkozó példákat, akár a modern horror-irodalom, vagy filmek tekintetében is. Számtalan különféle ‘recept’ maradt fenn az elmúlt évszázadokból, melyek – készítőjük szerint legalábbis – alkalmasak arra, hogy a jól képzett alkimista eleven homunculust állítson elő. A hozzávalók listájának közös jellemzője, hogy a lény kifejlődéséhez elengedhetetlen tápfolyadéknak többféle biológia eredetű anyagból kell állnia. Leggyakrabban az emberi vér és ondó képezte ezt a biológiai összetevőt, de akad példa tojásfehérjére, vagy egyszerű köpetre is.

Az emberi ondó mindig is alapvető hozzávalónak számított az alkímiában, ha arról volt szó, hogy “életeszencia” is részét képezte az adott receptnek. Ennek oka természetesen nem a könnyű hozzáférhetőség és a “beszerzés” járulékos örömei voltak, hanem egy divatos tudományos hiedelem. A preformacionizmus tana szerint a spermában vagy tojásban a később kifejlődő egyed kicsinyített mása foglal helyet – ezt nevezték animalculesnek -, mely később, a fogantatás után csupán méretében és nem pedig minőségében változik meg. Az anyaméhre csupán, mint keltető közegre van szükség. A férfi tehát már születéskor magában hordozza az összes utódját és azok minden utódját is. Ugyanis az elmélet szerint az animalcules is magában hordoz még kisebb másolatokat és így tovább. Az elmélet azért is vált annyira népszerűvé, mivel egyúttal az eredendő bűn intézményére is “tudományos” magyarázattal tudott szolgálni (Ádám már az Édenkertben is magában hordozta a teljes emberiség magvát). Mindezekből logikusan következett tehát, hogy az ondóban lévő animalculest kiváló alapanyagként tartották számon homunculus készítéshez, csupán a kikeltetéséről kellett gondoskodni valahogy.

Ne gondoljuk azt azonban, hogy a homunculus készítés amolyan könnyed délutáni elfoglaltságnak számított. A receptek legnagyobb része tartalmazott valamilyen olyan összetevőt, melyeknek mibenlétével csupán a beavatottak, az alkímia igazi ismerői lehettek tisztában. Ilyen összetevők például az “emberi vér arkánuma” vagy az “állattinktúra”, melyeket olvasva jó eséllyel elbizonytalanodott az önjelölt homunculus-kotyvasztó. Az egyik fellelhető recept a következőképen szól:

Hozzávalók:

• Az alkimista spermája
• napkő (mágikus, foszforeszkáló anyag)
• állati vér
• tehén, vagy anyajuh
• kén
• mágnes
• zöld vas-szulfát
• egy nagy üveg-, vagy ólomedény

Elkészítés:

• Keverjük össze a spermát a porított napkővel és termékenyítsük meg vele a tehenet, vagy az anyajuhot.
• A maradék napkővel tömítsük el az állat vagináját.
• Kenjük be az állat nemi szervét egy másik állat vérével.
• Helyezzük az emígyen megtermékenyített állatot egy sötét házba, ahova soha nem süt be a nap.
• A tehenet vagy anyajuhot kizárólag egy másik állat vérével etessük.
• Készítsünk port napkőből, kénből, mágnesből és a zöld vas-szulfátból.
• Kevergessük egy fehér fűz vesszejével.

Amint a tehén, vagy anyajuh “életet ad” az egyelőre formátlan szubsztanciának, helyezzük a magzatot a porba, amit előzőleg készítettünk. Ettől az képes lesz emberi bőrt növeszteni. Az újszülött homunculust helyezzük egy vízzel teli edénybe három napra. Az igen jó étvágyú lényt csak és kizárólag a lefejezett anyjának vérével tápláljuk további hét napig. Az így növesztett homunculus az emberi lélek egy kis töredékét is magában fogja hordozni. 

A láthatóan komplikált és nem kevésbé véres előállítási eljárások ellenére számos feljegyzés készült sikeres kísérletekről az évszázadok során. XIV. Lajos, francia király udvari orvosa, egy bizonyos doktor Borel például desztillált emberi vérben növesztette a maga homunculusát, melyet a királyi udvarnak is bemutatott. Híresek még Kufstein gróf és Geloni abbé homunculusai, akik szám szerint tízen voltak. Nem volt köztük két egyforma, kettő közülük ráadásul nem is anyagi természetű volt és csak akkor jelentek meg, ha teremtőik megkocogtatták tartályuk falát és varázsszavakat kántáltak. Ilyenkor a tartályokban egy-egy arc materializálódott, a vizük pedig kékre, illetve pirosra színeződött. A fennmaradó nyolc egyenként mintegy 30 centiméter magas volt és gazdáik három naponta rózsaszín labdacsokkal etették őket, valamint időnként lecserélték a tartályaikban a vizet, a lények ugyanis nem húzták sokáig a szárazon. Ezeknek a teremtményeknek volt még egy sajátos tulajdonsága: képesek voltak válaszolni későbbi eseményekkel kapcsolatos kérdésekre. Számos szavahihetőnek tartott szemtanú is alátámasztotta a lények létezését.

Ha nem hiszünk a homunculusok létezésében – melyre, hozzá kell tennem, minden okunk megvan -, akkor is magyarázatot kell találnunk arra, hogy mit is láthattak a szemtanúk valójában. A világ dolgaiban kevéssé jártas embereket abban az időben könnyen át lehetett ejteni valamilyen távoli vidékről származó állattal, melynek testfelépítése legalább távolról hasonlított az emberére. Ezután már csak némi bűvészkedésre volt szükség, hogy a naiv áldozatok elhiggyék, hogy amit a tartályban látnak, az egy hús-vér homunculus. A kriptozológiában jártas szakértők szerint a legvalószínűbb jelölt az ál-homunculus szerepére az afrikai karmos varangy (Xenopus laevis), de akár más állat is eljátszhatta az alkimista kreálmányának szerepét. Kétéltű “homunculus-pótlékot” sejttet az a tény, hogy az apró lények kizárólag vizes környezetben voltak képesek életben maradni, szárazra kerülve hamar elpusztultak. Na de mi a helyzet a jövendőmondó képességgel? Ez talán a történet legzavarbaejtőbb aspektusa. A valóság talaján maradva kijelenthetjük, hogy a szemtanúk nyilvánvalóan csalás áldozatai lettek, bár azért elgondolkodtató, hogy miért éppen egy ilyen, elég nehezen reprodukálható képességgel ruházták fel a múltbeli csalók a lényeiket. Mindegy is, hiszen úgy tűnik, hogy a fennmaradt receptek ellenére a homunculus készítési kedv az utóbbi évszázadokban igencsak alábbhagyott. A mai kor emberét pedig már sokkal nehezebben lehetne megetetni egy apró emberkeként eladott varanggyal. Vagy nincs igazam?

Gabblack