Bár a svéd Bitte Andersson egyetlen jelentősebb trash-történeti megmozdulása a Poultrygeist – Night of the Chicken Dead c. Troma mesterműhöz köthető – abban is a speciális trükkök részlegéért felelt -, de ez sem akadályozta meg abban, hogy első játékfilmjét leforgassa, amiben ráadásul pont John Waters-féle queer-komédia zsánerének örökségét viszi tovább egy leszbikusokból álló, bukott rockzenekar főszereplésével.

Egy rövid narrációból megtudhatjuk, hogy 1986-ban járunk, amikor a Dyke Hard nevű, meleg nőkből álló rockbanda elég sikertelen pályáját úgy próbálja meg kicsit felturbózni, hogy jelentkezik egy nagyvárosi tehetségkutatóra. Útjuk során előbb elütnek egy thai boxolót, majd egy kísértetek által lakott házban hallgatják végig a pucér szellem áriáját, aztán pedig börtönbe kerülnek, mert egy hullát találtak a kúriában.

A sitten a kegyetlen bánásmód mellett válogatott állatságokban lesz részünk – mármint nekünk kedves nézőknek -, nemsokára azonban egy lázadás közepette kiszabadulnak, és később a megmentésükre siető motoros némberekkel buliznak. A végén persze csak odaérnek a versenyre, de az sem lesz könnyű, mert a háttérből irányító rejtélyes milliomos az utolsó pillanatokban is tartogat nekik meglepetéseket, például egy őrjöngő robotot…

Ahogy már a bevezetőmben is ecseteltem, a Troma berkeiben felbukkanó Bitte Andersson debütáló rendezéséről van szó, ami két dolgot már az elején tisztázhat: egyrészt a független-filmesen olcsó megvalósítást, kettő pedig a teljes és határtalan elmebetegséget, haha! Alig kezdődik el a film, máris megfigyelhetünk, hogy iszonyatosan színes az egész, sőt a normál (heteroszexuális) emberi szemnek már-már túlontúl szivárványos, de mivel ugye direkt melegségben fogant az egész koncepció, el kell fogadni és kész.

Ahogy a játékidő alatt bevillanó csöcsöket, pöcsöket, meg férfi seggeket, de mindenekelőtt a borzalmasan kinéző szivárványos kosztümöket. A Rocky Picture Horror Show-val keletkező, túlélhető ízléstelenséget messze túlszárnyalóan található itt mindenféle szürreálisan kiakasztó (meleg)zenei betét meg szemkiszárító látványvilággal feldobott zenés kavalkád – de szerény véleményem szerint egy hétköznapi ember számára ezek a Inkább a halál-kategóriába illenének.

A vígjátéki alapokra helyezett forgatókönyv táncos-énekes jelenetei mellett nem sok idő jut másra, horror például csakis a börtönös lázadás alatt képviselteti magát, de akkor is épphogy minimálisan, szóval maradjunk annyiban, hogy ha másnak nem is, de John Waters életművének kiváló. És mint ilyen, trash-filmes múltammal is csak épphogy túlélhetőnek bizonyult. Ezek után gondoljátok meg, hogy valaha is…

Értékelés: 5/10

eyescream