Ha valaki sorozatgyilkosokról tájékozódik, a legtöbb esetben már megoldott, lezárt ügyek aktáit tanulmányozhatja át, amelyek általában egy távoli országban valaha tevékenykedő szörnyeteg rémtetteiről szólnak. Sokan beleborzonghatnak a gondolatba, hogy vajon mit élhettek át azok az emberek, akik nem tudhatták magukat biztonságban ezektől az emberektől. Mi történik azonban akkor, ha egy sorozatgyilkost sosem kapnak el, és élete végééig akár a társadalom megbecsült tagjaként élhet tovább úgy, hogy senki sincs tisztában a benne tomboló gonosszal? 

Mai cikkünkben négy olyan esetet szeretnék megismertetni veletek, amelyek során a hatóságok minden latba vetett ereje kevés volt ahhoz, hogy megfékezzenek egy elszabadult beteg elmét.

A Bender-család

A Bender család – akik az USA-ban Bloody Benders néven ismertek –  nagyjából 1870 környékén érkezett és telepedett le Kansas államban, az Osage Trail környékén. A népes família idősebb tagjai alig érthetően beszéltek angolul, akcentusuk pedig a helyiek elmondása szerint leginkább a német anyanyelvűekére hasonlított, ezzel szemben a fiatalabb Benderek már teljesen folyékonyan beszélték az angolt. A család egy függöny-féleség segítségével két részre osztott házban élt, ezek egyike afféle korabeli vegyesboltként funkcionált, hiszen itt árulták portékáikat, amelyek közt megtalálhatók voltak az élelmiszerek, szeszesitalok és dohányáruk egyaránt. A família leginkább közismert tagja Kate volt, aki gyógyítóként és látnokként hirdette magát, bár a helyiek közül sokan boszorkánynak tartották. A kellemes külsővel rendelkező fiatal nő nagy bevételt hozott a család számára, a rosszindulatú pletykák szerint Kate bizonyos pénzösszeg fejében egyéb szolgáltatásokra is kapható volt.

Az 1800-as évek során rengeteg világutazó és kalandor indult szerencsét próbálni az USA sok reménnyel, gazdagsággal és sikeres élettel kecsegtető vidékeire, közülük pedig jónéhányan rátaláltak a végzetükre és sosem tértek haza. Nem volt ez másként az akkori Kansas területén sem, azonban egy idő után több embernek is szemet szúrt, hogy a Benderék által is lakott Osage Trail környékén az indokoltnál is több embernek vész nyoma. 1872-ben George Loncher úgy dönt, hogy felesége halála után gyermekével Iowa-ba költözik, de apa és lánya minden előzmény nélkül nyomtalanul eltűnnek. A keresésükre Dr. William York indul, aki igyekszik a helyiek segítségét igénybe véve kideríteni az igazságot; Dr York ellenben sosem tér vissza és kámforrá válik – igen kitalálhatjátok hol, valahol az Osage Trail környékén. A történetben itt következik a fordulópont, mivel Dr. York testvérei igencsak befolyásos embereknek számítottak: Ed York, aki ezredesként szolgált a hadseregben, és Alexander York, kansasi szenátor közösen határozták el, hogy fényt derítenek a bizarr eltűnések hátterére. A bizonyítékok egyértelműen Benderék ellen szóltak, azonban a rossz időjárási viszonyok hátráltatták a hatóságok munkáját, és csupán néhány nap elteltével értek a birtokra, ahol már a családnak csak hűlt helyét találták.

A házat átkutató nyomozók összesen tíz holttestet ástak ki a família kertjéből, összesen pedig huszonegy gyilkosságot tudtak Benderékhez kapcsolni. Az anyagi érdekek által motivált gyilkosságokat Benderék a házban követték el, ahová gyanútlan vendégeiket csalogatták: a szerencsétlen áldozatokat először egy kalapáccsal fejen ütötték, majd elvágták a torkukat. Amint az a nyomozás során kiderült, a Bender név csupán álnévként szolgált, sőt a családtagok állítólagos rokoni szálai sem voltak olyan egyértelműek, mint ahogyan azt sokan gondolták. Benderék fejére összesen 3000 dollárnyi vérdíjat tűztek ki, de a pénzt senkinek sem sikerült bekasszírozni, mivel a család tagjai hihetetlen gyorsasággal oldottak kereket a hatóságok elől.

A hvaszongi sorozatgyilkos

1986 szeptember 15-én a dél-koreai Hvaszong városa egy brutális gyilkosság színhelyéül szolgál. Egy fiatal nő holttestét találják meg, akit megerőszakoltak, majd a saját ruhájával fojtottak meg. Rövid idő elteltével újabb, ugyanilyen módszerrel elkövetett gyilkosság következett, a rendőrség pedig ekkor már sorozatgyilkosságként kezeli az ügyet, ennek megfelelően pedig hatalmas erőket mozgósít. Az elkövetkező négy év során összesen tíz, 14 és 71 év közötti nőt öl meg az ismeretlen elkövető. A gigászi nyomozásban több, mint két millió rendőr vesz részt, negyvenezer embertől vesznek ujjlenyomatot, húszezer lehetséges gyanúsítottat állítanak elő, 570 DNS-mintát és 180 haj-mintát gyűjtenek be, de mindhiába. A kilencedik áldozat után még Japán is segítséget nyújt Dél-Koreának, azonban ők sem tudják érdemben előremozdítani a  nyomozást. Az elkövetőről szóló leírás rendkívül felszínes, és az egyetlen túlélő elmondására alapoz. Az utolsó gyilkosság 1991 április 3-án történik, ezt követően a rejtélyes sorozatgyilkos felhagy tevékenységével, és többet nem hallat magáról.

A clevelandi torzó-gyilkos

1935 szeptemberében Cleveland-ben két fiatal a környéken barangolva egy lefejezett, megcsonkított férfi holttestére bukkan a bokrokban. A helyszínre érkező rendőrök pár méterre egy másik, idősebb úr földi maradványait találják meg, hasonlóan az előzőhöz az ő nemi szervét is kivágták, a halottkém vizsgálatai szerint a kasztrálás során mindkét áldozat még életben volt. Szintén erre a szakértői véleményre alapozva a továbbiakban az elkövetőt olyan emberként írták le, aki magas szintű anatómiai ismeretekkel rendelkezik. A gyilkos ekkoriban a “Kingsbury Run őrült mészárosa” nevet kapja a sajtótól, akinek a továbbiakban újabb tíz haláleset írható a számlájára. A  tanácstalan, nyom nélkül maradó hatóságok elkeseredésükben a porig égetnek egy nyomornegyedet, amiről azt feltételezték, hogy valamilyen módon összeköthető a gyilkos tevékenységével, ezt követően meglepő módon a mészáros felfüggeszti ténykedését Clevelandben.

1939-ben a rendőrség letartóztatja Frank Dolezalt, aki a kihallgatás során beismerő vallomást tesz. Dolezal később öngyilkos lesz, a boncolás során pedig feltárul, hogy fogsága alatt komoly fizikai sérülések érték, erre enged legalábbis következtetni a halottkém feljegyzése.  Hamarosan világossá válik, hogy Dolezalból a rendőrség erőszakkal csikarta ki a vallomást, és mielőtt a tárgyalás elkezdőzhetett volna, megölték. Az ügy felgöngyölítésére elképesztő időt és energiát fordító Eliot Ness nyomozó első számú gyanúsítottja Dr. Francis Edward Sweeney, aki tökéletesen beleillik az előzetesen felvázolt profilba. Annak ellenére, hogy a doktor kétszer is megbukik a poligráfos vizsgálaton, egyértelmű bizonyítékot sosem tudtak ellene találni, így lehetetlen volt a gyilkosságok vádjával bíróság elé állítani. Sweeney családjában több pszichiátriai beteg is található volt, sőt, a jó doktort is hamarosan elmegyógyintézetbe zárták, ezzel a nyomozás némileg ismételten zsákutcába jutott.

Az évek során Eliott Ness számos gúnyolódó hangvételű levelet kapott Sweeney aláírásával, azonban bizonytalan, hogy a feladó valóban ő lett volna. Peter Merylo nyomozó tovább folytatta a kutakodást, és úgy gondolta, hogy nem Sweeney volt az elkövető, a valódi clevelandi mészáros pedig minimum húsz embert ölhetett meg annak ellenére, hogy csupán tizenkettőt tudtak minden kétséget kizáróan az ő számlájára írni. Merylo kapcsolatot vélt felfedezni többek közt az 1939-es pittsburg-i hármas gyilkosság, valamint az 1947-es Fekete Dália-gyilkosság néven elhíresült eset elkövetési módszerei és a clevelandi mészáros munkája közt. Ha ezt az elméletet elfogadjuk, a Cleveland-et rettegésben tartó gyilkológépet sosem kapták el, tevékenysége pedig egészen 1950-ig nyomon követhető.

A firenzei rém

Firenze idilli atmoszférájára éveken át árnyékot vetett egy brutális gyilkosságsorozat. 1968 és 1985 között nyolc párt gyilkoltak meg ugyanolyan módszerrel, az összesen tizenhat emberéletet kioltó gyilkos kilétére a mai napig nem derült biztosan fény. Az áldozatok mindegyikét szexuális együttlét során ölték meg, a párok női tagját a halálos lövés leadása után a genitális régióban megcsonkították, az elkövető minden esetben ugyanazt a lőfegyvert használta. Érdekesség, hogy a csonkolástól csak egy esetben tekintett el: az áldozat két homoszexuális férfi volt, egyikőjük feminin külseje és hosszú szőke haja pedig megzavarhatta a gyilkost. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy a csonkítást csak és kizárólag a nők esetében alkalmazta. Az ügyben az első számú gyanúsított egy Pietro Pacciani névre hallgató férfi volt, akire az akkorra már jelentős társadalmi nyomással küzdő olasz hatóságok minden áron megpróbálták rábizonyítani a firenzei rém tetteit. Pacciani valóban ideális jelölt volt, hiszen tizenhárom évet ült börtönben egy gyilkosságért, amelyet még az ’50-es években követett el, indítéka pedig az volt, hogy rajtakapta jegyesét egy másik férfival, akit agyonlőtt. A 11 napon át tartó házkutatás során többek közt megtalálták azt a típusú lőszert, amellyel a párokat ölték meg, így – annak ellenére, hogy a férfi azt állította, hogy a rendőrség meghamisította a bizonyítékokat- 1994-ben Paccianit elítélik.

Hamarosan azonban egyre több kétség merült fel az ítélet jogosságában. A gyilkosságok nagy részét akkor követték el, amikor Pacciani már hatvan év körül volt, mindemellett tüdőtágulásban és szívbetegségben szenvedett, túl volt két bypass-műtéten, így igencsak valószínűtlennek tűnt, hogy képes lett volna végrehajtani a fizikailag megterhelő akciókat (egyik esetben például a gyilkos futva érte utol egy aktívan sportoló férfi áldozatát, majd egyből elvágta a torkát). Paccianit szabadlábra helyezték, a rendőrség újra bizonyítékokat akart találni, ami tragikomikus módon, de sikerült is. Az újabb verzió szerint a gyanúsítottnak két társa is volt: egy nyugdíjas postás, és egy csavargó. Az aggastyánokból álló vérszomjas gyilkos trióról szóló elképzelés többek számára kevéssé volt mondható hitelesnek, azonban mielőtt Paccianit újra bíróság elé állíthatnák, otthonában váratlanul meghalt. Olaszország egyik leghírhedtebb bűnügyi aktája így lezáratlan maradt mind a mai napig..

(Absvrd)