Mi lenne, ha teljes valóságában újraélhetnénk legszebb emlékeinket? Ezt a kérdést teszi fel a Tell Me How I Die első perceiben előadása közben egy megnyerő úriember, miközben cégének legújabb fejlesztését kívánja prezentálni. A szer ugyanis az előzetes várakozások alapján képes ilyen hatást biztosítani a fogyasztó számára, mintegy újabb lehetőségeket megnyitva ezzel agyunk “felhasználását” illetően. 

Azonban a helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, hiszen a terméket a forgalomba helyezés előtt embereken is tesztelni kell. Mi sem könnyebb, mint erre alanyokat találni, hiszen némi készpénz ellenében szinte bármelyik fiatal él egy hasonló, könnyű pénzkereseti forrásnak tűnő lehetőséggel. Így tesznek hőseink is, akik sokadmagukkal önként vállalják a kísérleti nyúl szerepét, és állnak a látszólag jószándékú kutatók rendelkezésére. A több tucat tesztalanyt egy jól felszerelt komplexumban helyezik el, a külvilágtól szigorúan elzárva, ahol nincs más dolguk, mint néhány órán keresztül elfoglalni magukat, és jelezni, ha bármilyen hatását érzékelnék a szernek. Ahogy azt sejthetjük, hamarosan kiderül azonban, hogy az első hangzásra előnyös hatásokkal bíró készítménynek igencsak érdekes mellékhatásai vannak.

Jövőbelátás, predesztinált sors, paradox helyzetek. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokat is társíthatunk a filmben ha kis mértékben is, de boncolgatott témához, de nézzük közelebbről, mit sikerült kihozni a készítőknek az első hallásra rendkívül érdekes történetből. Remek alapötlet, kevésbé remek megvalósítás – ez lehetne a címkéje a filmnek, hiszen a Tell Me How I Die ismét azon alkotások sokaságát gyarapítja, amik megtekintése után a néző csupán félig lehet elégedett, az ugyanilyen módon elvégzett munka láttán.

Azt hiszem, a legszembetűnőbb hiba a karakterekben rejlik: azon túl, hogy főhőseink vagy semlegesek, vagy rendkívül idegesítőek, az őket megformáló színészek sincsenek a helyzet magaslatán; a legjobb teljesítményt egyértelműen a Lostban annak idején Ethant alakító William Mapother  nyújtja, megmentve ezzel a filmet, legalábbis ebből a szempontból. Az első fél órában a nézőnek az az érzete támadhat, hogy egy vérbeli tinisorozatot néz, ami – valljuk be – nem a legimponálóbb egy thriller esetében. A legnagyobb pirospontot magáért az alapkoncepcióért adhatjuk, valamint azért, hogy a film a néhol gyalázatos alakítás mellett is képes közel két órán keresztül kikapcsolódást nyújtani .

Mindent összevetve, a Tell Me How I Die lehetett volna sokkal jobb is, de a számos – egyébként bőven elkerülhető – hiba miatt csupán azt nyújtja, amit egy nagyon átlagos film: kikapcsol, szórakoztat, de ennél többre sajnos nem képes. Kár érte.

Értékelés: 5,5/10 

(Absvrd)