Top10-es listám elkészítését azért tartom fontos mérföldkőnek, mert rengeteg új animét ajánlottatok nekem, melyeknek egy részét érdemes is volt megnéznem. Ilyen például az Akame ga KILL! is, amely ügyesen ötvöz különböző műfajokat, bár sajnálatos módon a története nem sikerült túlságosan eredetire, de ettől függetlenül elég jó darabnak tartom, hogy megemlékezzek róla.

Tatsumi ifjú és büszke kardforgató hírében áll. Legalábbis ezt gondolja saját magáról, amikor megindul a birodalom központjába, hogy katonaként megfelelő fizetségre tegyen szert és segíthessen szülőfaluján. Azonban arra nem igazán számít, hogy számos nehézségekbe ütközik, mert nem olyan egyszerű véghezvinnie tervét, mintsem azt gondolta volna. Az első probléma, amely arcul vágja, hogy a tagfelvétel akkor sem gyerekjáték, ha tényleg megfelelő képzettséggel rendelkezel, hiszen egyrészt ezrek állnak sorban, hogy a sereghez tartozhassanak, másrészt túl fiatalnak találják ehhez. Arroganciája sem sokat segít a toborzáson, így más utat kell találjon, hogy elérhesse célját. Nem az Attack on Titan világában járunk, így ez nem úgy megy, hogy kitartása majd meghozza az áhított gyümölcsöt. Hiába van kiemelkedő tehetsége a harchoz, a kardforgatáshoz, itt teljesen másféle jellemvonásokat kell birtokolnia ahhoz, hogy elérhessen valamit. Így az első részben rögtön két leckével is gazdagabb lesz főhősünk, hiszen rá kell ébrednie, hogy túl naiv, túl hiszékeny, túlságosan bízik az emberekben, mert ezt nevelték bele szülőfalujában.

Egy város azonban teljesen mást nyújt, mint egy kisebb település. Ez a birodalom fővárosa, egy olyan hely, ahol nem az számít, hogy mit tudsz, hanem hogy mit vagy képes megtenni azért, amit el szeretnél érni, és mennyire hódolsz be a hatalomnak, azaz milyen ismeretséggel rendelkezel. A korrupció melegágya, a kettős gondolkodás az idilli felszín alól az arcunkba robbanó kegyetlen valóság, mely Tatsumit természetesen váratlanul éri, ezért át kell értékelnie eddigi gondolkodásmódját. Látszólag minden békés, nyugodt, harmónia van a gazdagok és a szegények között, de a háttérben húzódó, bujkáló, a sötét árnyékból kinyúló csontos kéz egészen a palotáig vezet. Így a kardforgatónak rá kell döbbennie, hogy amit eddig hitt a birodalomról, csupán homályos illúzió. Ahhoz, hogy tényleg segíthessen szerettein, nincs más választása, mint csatlakozni egy elit orgyilkos osztaghoz, a Night Raid-hez.

A fiú nem gyenge felfogású, így hamar megérti, hogy a társaság, akivel találkozott valójában nem gonosz, bár az eszközeik meglehetősen kegyetlennek mondhatóak. A mesteri csoport olyan családokra, szervezetekre, magas rangú katonákra, diplomatákra csap le, melyek sanyargatják a szegény népet. Ilyen szempontból pozitívnak tekinthetőek, de nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül kivégzik minden egyes célpontjukat. Nincs válogatás, hiszen akit egyszer megfertőzött a korrupció, azoknak nem járhat kegyelem. Morális feszültséget csak egészen rövid ideig érezhetünk, de minden egyes kiiktatás nagyon jól alá van támasztva, nem ejtünk egyetlen könnycseppet sem a halottak lelki üdvéért. Így viszonylag könnyű azonosulni azzal a csapattal, amelynek tagjaira esetleg elsőként furcsán, némi undorral tekintünk.

A felvezetésben bemutatkoznak nekünk a főbb karakterek, és egészen a fordulópontig elsősorban az ő történetük van előtérbe helyezve, miközben megismerhetjük a birodalom különböző vezető beosztású személyeit is, részben múltjukat, részben erejüket. Ne legyenek felesleges illúzióink, ez egy olyan sorozat, ahol nem jó ötlet, ha megkedvelünk valakit, hiszen az anime nem rejti véka alá, az első pillanatokban kimondja, hogy bármelyikük elbukhat, és egy gyilkosnak bizony halál a jutalma. Talán ez okozhat bennünk némi feszültséget, hogy sajnálatot érzünk olyan karakterek iránt, amelyek az előbb mészároltak le egy komplett sereget, osztagot vagy éppen családot. De megtanulhattuk, hogy aki játszi könnyedséggel veszi el más életét, az bizony előbb-utóbb találkozni fog egy nálánál erősebbel, vagy okosabbal, aki elhozza végzetét. Nekem ez a része pont tetszett az Akame ga KILL!-nek, mert izgalmas, hogy fogyatkoznak a szereplők, ahogy halad előre a történet fonala. Sajnálatos módon azonban – szerintem – elkövettek egy hibát az alkotók, mert a dinamikus halálozási rátát nem csak megújuló és egyre erősebb ellenféláradat követi, hanem bizony a Night Raid is elég szép számmal kap utánpótlást. Van egy pont, ahol azt érezzük, hogy ennek lassan nincs semmi értelme, mert csupán rotálnak a karakterek és sohasem lesz vége. Szerencsére túllendülünk ezen és a végső küzdelem felé haladva elkezdenek ismét hullani, így megnyugodhatunk, hogy nem húzzák el.

Főbb szereplőinket nem igazán van szándékomban felsorolni, mert elspoilerezném, hogy ki hal meg és ki marad életben, így inkább azokra szeretnék koncentrálni, amelyek teljesen egyértelműen végig küzdenek a sorozat folyamán.

Tatsumit nem nagyon kell bemutatnom. Szülőfalujából érkezik a fővárosba. Eredetileg három barát indult el, hogy szerencsét próbáljon, azonban csak egyikőjük élte túl, így elég nagy teher nyugszik a vállán, ha be szeretné teljesíteni szándékát. Mint azt már láthattuk, ez nem olyan egyszerű, mint elsőre gondolja, és rengeteget kell gyakorolnia, hogy az egyre nagyobb erejű ellenfeleket legyőzhesse, és eljuthasson a birodalom fő mételyéhez: Honesthez, a miniszterelnökhöz, aki az ifjú uralkodót bábként irányítja. A fiú eltökélt, miként a legtöbb anime főszereplő, így nem nagyon lepődünk meg azon, hogy hamar felnő a feladathoz, morális értékeivel pedig viszonylag könnyű azonosulnunk, annak ellenére, hogy az orgyilkos osztag tagjaként maga is kiveszi a részét a vérengzésből.

Akame sem hatalmas meglepetés, hiszen ő a címszereplőnk. Egy fiatal lány, aki különlegesen kiképzett és egy igazán izgalmas fegyvert forgat. Egy katanát, mely egyetlen sebet ejtve az áldozat testén képes a halába küldeni az illetőt. Ennek okát nem rejtik véka alá, hiszen egy speciális kardról van szó, mely Teigunak nevezett több száz évvel ezelőtt alkotott kegytárgy, és a sebbe halálos mérget juttat, mely ellen nincs semmilyen ellenszer. Természetesen – Tatsumit kivéve – minden Night Raid tag ilyen különleges fegyverrel rendelkezik, mely segíti őket a harcban és kegyetlen gyilkossá változtatja őket. A lány hasonlóan eltökélt, de sokkal kimértebb, profibb, hidegebb, mint Tatsumi, de múltjából csak a későbbiekben derül ki, hogy mitől vált ilyenné. Egyértelműen a csapat legerősebb és legképzettebb tagja, így részben vezető szerepet tölt be, bár nem ő a vezér, mégis rá hallgatnak a leginkább, mert sohasem veszti el a fejét, mindig képes helyesen és professzionálisan cselekedni. Akame jelleme bontakozik ki leginkább a cselekmény folyamán, bár a fejlődés meglehetősen finoman történik.

Esdeath a legerősebb és legkegyetlenebb karakter mindenki közül. Túltesz a miniszterelnökön és az összes orgyilkoson. Csak jóval később jelenik meg a történetben, bár korábban is kapunk rá utalásokat, hogy a legnagyobb hatalommal bíró Teigu hordozója, de képességei nem csak erre támaszkodnak. Igazi OP karakter, kicsit bonyolult, kettős személyiséggel, némi pszichopata beütéssel. Kimondottan olyan típus, aki meglepetésekkel szolgálhat egy ilyen animében.

 

Az Akame ga KILL!! sztorija kellemesen izgalmas, de nem tartalmaz újdonságot, sajnos a karakterek rotálása nem tesz jót a sorozatnak. Viszont a meglévő háttér szépen ki van dolgozva, az intrikák ügyesen fel vannak építve és a szereplők múltjába is betekintéseket nyerhetünk – már-már feleslegesen, bár értem a dramaturgiai jelentőségét is. A feszültségek és a morális konfliktusok így tulajdonképpen egy idő után nem hatnak ránk, hiszen ugyanazokat éljük át újra és újra. Eleinte azért átérezzük a különböző nézőpontokat, valamint azt is, hogy egy orvgyilkos, vagy egy zsoldos félre kell, hogy tegyen mindent, nem szólhat bele hivatásába egy etikai jellegű kérdés, vagy az, hogy helyes-e azt megtennie. Persze ezzel párhuzamosan neki is lehet családja, múltja, szerettei, vagy olyanok, akikért küzd. De valóban, idővel ez részben unalmassá válik, részben elveszti erejét az eredeti mondanivaló.

Érezzük, hogy a korrupció az egyik kérdéskör, illetve kicsit A három testőr ugrik be bennük, ha arra gondolunk, hogy az ifjú király csupán nagybátyja bábja. A hatalomvágyból elkövetett kegyetlenkedések, valamint a nép kihasználása és a katonaság félrevezetése egyáltalán nem új keletű problémakör. Több mai társadalomban, vezetésben is meglelhetőek ezek töredékei, szemcséi, de az is lehet, hogy mindez egyben is jelen van. Ha így szemléljük, akkor kimondottan ijesztő, hiszen elég levenni az illúzió fátylát, megszabadítva a fantázia és a mágia világától, valamint a kor sajátosságaitól, eljutunk a jelenbe. Viszont politizálni nem szándékozom, így ezt a gondolatot csupán itt leteszem és hátralépek, hogy figyeljem a reakciókat.

A Teiguk nagyon igényesen kidolgozottak, néhol kimondottan komikusak, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem ismerjük valódi hatalmukat. Utána inkább csak annyit érzünk, hogy a különböző korok kicsit össze lettek kutyulva, de megbocsátható, mert ez is elveszi a téma élét. Mint azt már többször elmondtam, az erős drámai, illetve néhol horror elemekhez gyakran társítanak olyan jeleneteket, karaktereket, szituációkat, melyek kicsit segítenek nekünk feloldódni a borzalmak közt. Ez persze sokakat zavarhat, de ha egyszer megértik és el tudják fogadni a szerepüket, akkor talán jobban fognak élvezni ilyen animéket is.

Nyilvánvalóan ott a kérdés, miszerint ezt én horrornak, thrillernek titulálnám-e, és már előre felvezettem, hogy nem igazán tartom annak. Természetesen vannak véresebb jelenetek, azonban ezek nagyon kevés hangsúlyt kapnak, inkább a háttérben történnek, szóval egy átlagos háborús, harci témáról van szó, párbajokkal, ahol nem érzünk kimondott borzongásokat, inkább drámai szerepe van az egésznek. Egy Ninja Scroll, Basilisk, illetve Berserk sokkal inkább sorolható volna abba a kategóriába, de ez nem von le az értékéből, csupán jóval lágyabb a hangvétele is.

Takahiro (Akame ga KILL! ZERO) és Tetsuya Tashiro máig is futó mangájából az adaptációt Tomoki Kobayashi (Utawarerumono) rendezte. A karakterdizájnért (Jormungand, Jormungand Perfect Order) és az animációért (Patema Inverted) Kazuhisa Nakamura felelt. A zenéjét Taku Iwasakinak (Witch Hunter Robin, Soul Eater, Rurouni Kenshin: Trust & Betrayal, Rurouni Kenshin: Reflection, Read or Die, Persona -trinity soul-, Noragami, Noragami Aragoto, Black Butler, Getbackers, JoJo’s Bizarre Adventure) köszönhetjük. A főcímdalok Sora Amamiya (szinkronhang: Tokyo Ghoul, Tokyo Ghoul √A – Tōka Kirishima) Skyreach és Rika Mayama Liar Mask című száma, míg a záróakkordok Miku Sawai (Kill la Kill) I Didn’t Want to Know About This Kind of World, és ugyancsak Sora Amamiya Moonlight melódiája.

Az értékelésnél valójában rengeteg szerepe volt annak, hogy ilyen típusú sorozatokat már láttam párat. A Kiba például ezerszer erősebb, a Scry-ed hangulatosabb, a Ju-oh-sei pedig kreatívabb világot ölel fel. Ennek ellenére nem mondom azt, hogy az Akame ga KILL!! nem fog ott mutatni a polcomon egyszer. Ergo, természetesen ajánlani tudom, csupán azzal a kitétellel, hogy előtte a fent említetteket ne nézzétek meg.

Értékelés: 7.5/10

Smaragd Sárkány