Éhezés, társadalombírálat, emberéletek összefonódása, családi átok és pozícióharcok egész sora fűzi össze Jorge Michel Grau író-rendező képkockáit, aki a mexikói valóságot vegyítette az emberemlékezet óta létező, ám a civilizáció fejlődésével teljesen háttérbe szoruló kannibalizmust első filmjében, hogy mindezt lélektani precizitással az ember nyakába öntse. Ez viszont korántsem egyszerű feladat, pláne olyan kontextusban vegyítve, ahogyan a direktor úr elméjéből kipattant. Nézzük meg közelebbről, mit vitt véghez az alkotás.
A másfél órás játékidő első fejezete különböző élethelyzetek révén bemutatja a családot, mely életben maradását erősen veszélyezteti, hogy a családfő egy szép napon az egyik bevásárlóközpont teraszán összeesik és meghal. A látható közöny kellős közepén néhány takarító gyorsan elszállítja a hullát és felmossák a helyszínt, hogy nehogy véletlenül emiatt csorbuljon az aznapi bevétel. Kis idő múlva megismerhetjük a többi szereplőt. A hezitáló édesanyát, és a három testvért: a visszahúzódó Alfredo-t, Sabina-t, az egyetlen, aki nem hozhatna döntést, mégis nagy ráhatással van testvéreire, és Julián-t, aki rendkívül heves vérmérsékletű. Mivel édesanyjuk bezárkózik, nekik kell eldönteni, ki fogja továbbvinni a családi örökséget: az emberhús rituális felszentelését és felfalását.
Minden azonban korántsem egyszerű, ugyanis apjuk olyan erővel vitte előre a családot, amivel egyikük sem bír, és a bizonyítási kényszer egyik galibából a másikba sodorja őket. Egy nem elhanyagolható mellékszálon pedig két rendőr nyomoz az eltűnt emberek ügyében és saját belső korrupciók és kicsinyességek közepette kellene valahogyan végrehajtaniuk a nagy tettet és híressé válniuk.
A számos érdekes fordulatot diktáló film első fele szinte végig a megoldás kereséséről szól és lassú ütemben hömpölyög a maga medrében, egészen odáig, hogy a feleség el nem határozza, pontot tesz a civódás végére. A második felvonás nem egy véres pillanatot tartalmaz, de aki gore-fest-re pályázik, azt el kell keserítsem: nem spriccel több liter művér, de láthatunk felkoncolást, igaz, kicsit eltakarva, ami akár működhetne is, ha az úgynevezett rituáléból többet is megtudhatnánk, ennek taglalását azonban az alkotók nem érezték túlzottan kiemelkedő jelentőségűnek. Helyette megkapjuk a karakterek bizonyos fokú jellemfejlődését, ami azért ritkaság egy kannibálfilmben.
Mindazonáltal igen nehézkes azonosulni a számos problémával, amit felvet a mű, ugyanis egyik szereplő sem teljesen kiforrott, így döntéseik alapján nehéz bárkinek is “drukkolni”, illetve egyáltalán elfogadni bánatukat/vágyaikat. épp ezért kicsit felemásra sikeredett az események sora, viszont a rossz ütemű zenei aláfestésen kívül mind a fényképezés, mind a kamerabeállítások gyönyörűen, amolyan hideg-naturalista színezettel megtoldva, és a szűrők használatával csak tetézni tudták a mocskos, gyarló emberi hajlamok beteljesülését. Lehetséges, hogy túl lassú folyású az alkotás, de érdemes megmártózni benne, külön azért is, mert a speciális effektek tökéletesen működnek, a kényes pillanatokban pedig szinte sütkérezik az alkotás.
Nem egy mindennapi horror, s bár korántsem tökéletes, egy érdekes ízvilágot, meglátást közvetít, s ennek tudatában lehet nekikezdeni a megtekintésnek.
Értékelés: 7/10
Plendil
Be the first to comment on "Somos lo que hay (2010) (Vagyunk, akik vagyunk)"