Úgy érzem, már régóta adós vagyok ezzel a kritikával, de valahogy mindig volt fontosabb dolgom az elmúlt hónapokban. Hol találtam valami érdekesebbet, vagy pusztán semmi ráfordítható időm nem akadt azon kívül, hogy a kriptozoológia soron következő epizódjához anyagot gyűjtsek. Filmnézés szóba sem jöhetett. Főként, hogy ezt már láttam is, és két évvel ezelőtt nem úgy maradt meg bennem, mint egy olyan remekmű, amit szívesen újranéznék. Aztán egy ködös Pozsonyi estén, amikor égvilágon semmi mást nem tudtam kezdeni magammal a szállodai szobámban, végre rászántam magam, és a laptopomon elindítottam a La Hora Fríát.

Kezdjük egy kis nyelvleckével. A film ugyebár eredetileg spanyol, címe La Hora Fría, azaz „A hideg óra”. Ha most felkeresitek az IMDB vonatkozó cikkét, láthatjátok, hogy az angol cím viszont „The Dark Hour”, azaz „A sötét óra”. Kicsit utánanézve a dolognak rájöttem, hol csúszott félre a fordítás: a brazil változat (gyengébbek kedvéért az portugál nyelvterület) a keresztségben az „A Hora Negra” címet kapta és valószínűleg innen került át angolszász nyelvterületre, jelezvén a fordítok rengeteg befektetett munkaóráját a projectbe, helyesebben szólva, a forgalmazó remek értékítéletét. Ezzel a félrehallással csupán két gond van: először is a „Sötét órának” vajmi kevés köze van bármihez, amiről a film szólni kíván. Másodszor az angol cím ilyen módon könnyen összetéveszthető a „The Darkest Hour” című <irony>remekművel</irony>. De nyílván úgy gondolták, a hangzatosabb cím majd jobban eladja a terméket. Nem így történt.

Science-fiction, horror, dráma. Mindez egyben. És ráadásul európai. Ígéretes kezdet, nem csoda, hogy körülbelül két éve rá is haraptam Elio Quiroga író-rendező filmjére IMDBs barangolásaim alkalmával. A spanyol (vagy spanyol nyelvű) horror/sci-fihez amúgy is érzékeny szálak kötnek, csak úgy a teljesség igénye nélkül említeném meg a Rec, Az árvaház (El orfanato) vagy a Timecrimes című filmeket. Az első benyomások valóban reményt keltőek voltak, a film kellőképpen sötét, a díszlet letisztult, a koncepció érdekesnek tűnt, a poszt-apokaliptikus disztópiák meg amúgy is közel állnak a szívemhez. Ezek után már csak a történet ronthatja el az összhatást, igaz-e?

Valamiféle bunkerkomplexumban vagyunk. Nem könnyű összerakni mi is történhetett, miért kell itt élni. A felnőttek nem szívesen beszélnek róla. Azt mondják, nem mehetünk ki a felszínre. Igazából még a körletünket sem tanácsos elhagyni. Vannak a komplexumnak más részei is, például a raktár, de Maria (aki a vezetőnk) szerint túl kockázatos odamenni. Azon a területen hemzsegnek a Mások. Mindannyian itt lakunk a folyosóról nyíló apró szobákban, kivéve Judast, ő egy kicsit távolabb él, egyedül. Kedvelem Judast, gyakran át is megyünk hozzá Anával filmet nézni. Judasnak igazi filmjei vannak, nekünk itt mindig ugyanaz megy a tévében. Valami pofa mesél atomháborúról, vagy mifenéről, meg az Ellenségről. Állítólag az Ellenség fertőzte meg a Másokat is, hogy azok aztán megfertőzzenek minket. Azt mondják valaha emberek voltak. Most már nem azok. Legalábbis Maria szerint. Szóval itt élünk. Maria Pablóval lakik együtt, Matteo meg Lucassal. Én régebben Magdával és Anaval laktam, de aztán azt mondták, hogy Ana már nagy lány, úgyhogy átköltöztettek Pedrohoz. Pedig szerettem Anaval aludni, szerintem nagyon szép lány. Pedro katona, régebben ő és Maria vezettek minket, amíg szerették egymást. Azóta Maria már Pablot szereti. Egész jó itt, csak egy kicsit egyhangú az étel és a tanórákat sem szeretem. Pedig Maria szerint szükségem lesz rá. Áh, hiszem, ha látom. Van még valami, amit nem szeretek: a hideg óra. Ilyenkor mindenkinek be kell zárkóznia szobájába, és lekapcsolunk minden elektromosságot és fűtést. Az vonzza őket – a Láthatatlanokat, ahogy az élők is. Nem tudjuk, hogy mifélék, de szó szerint megfagy körülöttük a levegő. Ilyenkor mindenki nagyon fél, én is. El sem tudom képzelni, mit érezhet a Magányos Gyerek odakinn ilyenkor. Jah, még nem is említettem: Jesus vagyok. Nyolc éves, de Pedro szerint érettebb a koromnál. Már majdnem felnőtt. Mégis egyedül Judas az, aki felnőttként kezel, azt mondja, mesél majd a háborúról is. Már alig várom.

Ez tehát az alapfelállás: néhány túlélő, akik igyekeznek relatíve normális életet élni. A színpadkellékek között találunk még zombiszerű fertőzötteket – ők a Mások – és furcsa, szellemszerű lényeket, akik elszívják a hőt a környezetükből. Arra vonatkozóan, hogy mi történt, csak homályos utalásokat kapunk, a film első fele a kialakulóban lévő drámára koncentrál. Mindennek egy kisfiú, Jesus kommentárjain keresztül lehetünk tanúi. A cselekmény mozgatórugója a készletek lassú kimerülése és a féltékenység. Ahogy az már csak ilyenkor lenni szokott. Talán nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom, hogy a fent vázolt kvázi idill nem tart már sokáig. A Mások és a Láthatatlanok tehát eleinte csupán a feszültségteremtés kellékei, szükségesek ahhoz, hogy átélhessük a helyzetet, melyben hőseinknek élnie kell. A recept akár működhetne is – ahogy azt mondjuk a The Divide esetében tette, – de sajnos nem ez a helyzet. A szereplők nem ébresztenek bennünk szimpátiát, nem alakul ki a kötődés. Így az elkerülhetetlenül bekövetkező tragédia sem képes meghatni, megindítani, vagy mélyebben elgondolkoztatni. Pedig kimondva, kimondatlanul, ez lenne a cél: a filmről messzire rí, hogy valami nagyobbat, általánosabbat, örökebb (ha van ilyen szó) érvényűt akar közölni, mint egy csapat ember személyes tragédiájának története. A film első 80 perce csak arra szolgál, hogy előkészítse a nagy finálét. Mely amúgy – meg kell hagyni – még úgy is ütős, hogy a felvezetés nem funkcionál megfelelően.

Nehéz megfogni, hogy mi a bibi. A karakterek persze meglehetősen kétdimenziósak, de végül is nem egy drámához ültünk be a moziba, szóval ettől még működhetne. Nincs is igazán lehetőségünk arra, hogy jobban megismerjük őket, olyan az egész, mintha egy derékmagasságú nézőpontból figyelnénk az eseményeket. Igen, egy nyolc éves gyermek szemén át. Nem értjük mi folyik itt, nem vagyunk tisztában a háttérben megbúvó összefüggésekkel, csak a végeredményt látjuk. Véleményem szerint, ez az egyik oka, hogy megbukik a koncepció. A probléma másik fele nem ennyire direkt. A minden-áron-valami-nagyot-akarok-mondani problémakőrből ered, hogy bizonyos esetekben az egyensúly a Hogyan? és a Mit? között eltolódik egyik, vagy másik irányba. Ez esetben a Mit? került ki győztesen, a nézők pedig vesztesen ebből a közdelemből.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a kihangsúlyozni kívánt tartalom jelentős része így megreked valahol a médium és a befogadó között. Példának okáért van a filmnek egy érdekes – nevezzük így – „sajátossága”, mely nekem második alkalommal nézve igencsak szemet szúrt, mégsem tudom sehogy sem összeilleszteni a kirakós elemeit. A szereplők mindegyikének a keresztény Újtestamentumból kölcsönzött neve van: Jesus, Judas, Lucas (Lukács), Pedro (Péter), Pablo (Pál), Matteo (Máté), Maria, Magdaléna, Anna. Egyedül a Nino Solo nevét nem tudtam elsőre elhelyezni ebben a koncepcióban. Ám kis gondolkodás után rájöttem, hogy a Saulo (Saul) Pál apostol „pogány” neve, még megtérése előttről. Rendben van, hogy a spanyolok hajlamosak újtestamentumi neveket aggatni a gyerekeikre, de ez azért kicsit sok a jóból. A bibliai allegória azonban itt véget is ér, én legalábbis képtelen voltam bármiféle magyarázatot ráhúzni a dologra. A film végén úgy állunk fel a kanapéról, hogy számos látszólag lényeges kérdésre, nincs válasz. Mintha a készítők szándékosan kivágták volna a vonatkozó részeket és arra számítanának, hogy majd mi az okos kis fejünkkel összerakjuk a kirakós itt-ott elszórt elemeit. Azonban a kérdéses darabok hiányoznak, a végül összeálló képen nagy lyukak tátongnak. A szomorú az egészben, hogy ezzel éppen ellenkező hatást értek el, mint ahogy – feltételezem – szándékoztak: az egyszeri néző fogja magát, megvonja a vállát és tovább áll. „Jó volt, értettük, háborúzni rossz. Mi lesz a vacsora?”

A La Hora Fría érdekes film. Nézhető film. De nem jó film és nem is igazán szerethető. A stáb mindent megtett persze, hogy mentse a menthetőt, a jobbára ismeretlen színészek is kihozzák a maximumot gyengén megírt karaktereikből. Főként a Jesus-t játszó gyerekszínész (Omar Muñoz) az, aki dicséretet érdemel. A fényképezés rendben van, a vizuális trükkökön viszont látszik, hogy nem vetette fel a csapatot a pénz. Összességében annyit tudok mondani, hogy egy próbát mindenképpen megér a dolog (már ha sikerül hozzájutni, én elég sokat szenvedtem vele). Egy téli hideg, sötét órára, egynek jó lehet.

Értékelés: 5/10

Gabblack