Mostani trilógiámban eltávolodik kicsit az állatoktól és áttérek az emberekre. Méghozzá az emberi csontvázra. A három film, amelyet bemutatok nektek, valamelyik módon csontokhoz fog kapcsolódni. Elsőként a koponyát választottam, hiszen számomra az egyik legcsodálatosabb természeti remekmű ez a zseniálisan kialakított védelmi váz, amely az agyunkat és legfőbb érzékszerveinket védi, őrzi. Ki ne szeretne egy igazi emberi koponyát a könyvtárába?

A film egy kedvelt horror nyitánnyal indít, egy temetői jelenettel, ahol éppen sírrablók tárnak fel egy tetemet, hogy ellopjanak belőle valamit. Pierre a frenológiával foglalkozik, így már érthető, miért is ásta ki de Sade Márki holttestét, hogy aztán otthonában szépen savas kezelésnek vesse alá, így hozzájutva az egyik legérdekesebb szerzeményéhez: a koponyához. Azonban valamilyen ismeretlen okból kifolyólag sohasem élvezheti munkája gyümölcsét, ugyanis rettenetes és titokzatos halál éri.

Több, mint száz évvel később Christopher Maitland [Peter Cushing – Horror of Dracula, The Revenge of Frankenstein, The Hound of the Baskervilles (Sherlock Holmes), The Mummy (1959)], egy okkult-megszállott kutató különleges, sátáni szobrokra licitál, de esélye sincs egy igazi gyűjtő, Sir Matthew Phillips (Sir Christopher Lee – nem sorolnám) ellen, aki elcsaklizza előle mind a négy különleges műalkotást. Szerencséjére (?) sokkal értékesebb relikviákat kínál neki Marco (Patrick Wymark – Children of the Damned, Repulsion), így elmerülhet új kedvencében: Donatien Alphonse François, Marquis de Sade tanulmányozásában. Először egy ritka könyvet sikerül megszereznie, mely az életéről szól, majd a fura ügynök egy olyan ajánlattal áll elő, ami már-már nevetségesnek hangzik. Marco ugyanis elhoz neki egy tárgyat, amelyről azt állítja, hogy a hírhedt Márki koponyája. Az emberbőrbe kötött könyvben ráadásul még utalást is találnak arra, hogy valóban, az 1800-as években valakik eltávolították a közismert férfi fejét, amely azóta sem került elő.

Különös történetet kerít az elveszett relikvia köré a házaló, mely szerint a koponyát megmagyarázhatatlan halálesetek kísérték az idő folyamán. Hamar egyértelművé válik Maitland számára, hogy a tárgy lopott és ezért, illetve az igazán felháborító összeg miatt, melyet a kereskedő mond neki, elsőre visszautasítja az ajánlatot. Kérdés, hogy az átkozott koponya beleegyezik-e abba, hogy megszabaduljanak tőle, vagy már saját tervei és olyan hatalmas ereje van, melyet a legendák emlegetnek.

Robert Bloch The Skull of the Marquis de Sade (1945) című novellájából adaptálódott ez a horror, és ennek az írónak nagyon erős hatása volt a műfajra. Olyan regényeket írt ő, mint az Iron Mask (1944), a Lizzie Borden Took an Axe… (1946), vagy például a Psycho (1959). A filmet az írás alapján Freddie Francis rendezte, akinek a neve ismerősen csenghet az 1964-es The Evil of Frankensteinnel, illetve az 1968-as Dracula Has Risen from the Grave-vel kapcsolatban.

Ez a film egyszerre vonultat fel klasszikus horror elemeket és vegyíti azt némi pszichológiai körítéssel. Számomra a rendező nem foglal állást azzal kapcsolatban, hogy itt az átok hatása erősebb-e, vagy az emberi elme játéka lesz végzetes. Valahogy mind a kettő benne van a műben és ezt a valóságtól elrugaszkodott képi világ is gyönyörűen alátámasztja. Hiszen a legendák csak akkor válhatnak valóra, ha elhisszük, ami bennük van. Ha megtagadjuk, vagy kinevetjük a hiedelmeket, úgy azok valószínűleg semmilyen hatással sem lesznek ránk.

A frenológiai egy nagyon érdekes tudományág volt, mely erősen kapcsolódik a The Skull-hoz. A koponya rengeteg apró csatornát, mélyedést, benyomatot – anatómia órát nem szándékozom tartani – foglal magába és emiatt gyönyörű, különleges és tökéletes, igazi mestermű a maga nemében. Főleg az emberé, hogy kicsit részrehajló legyek. A frenológusok szerint ennek alakja, a rajta lévő mélyedések, a csontok pontos egymáshoz illeszkedése, de még a kis járatok is befolyásolhatják, predesztinálhatják az illető viselkedését, tudását, és nem utolsósorban bűnözői hajlamát. Talán emiatt érthetővé válik, miért is exhumálták anno de Sade Márki holttestét, hogy aztán megvizsgálják, neki milyen is volt. Innen jött a mű alapötlete, hiszen a koponya (valóban) azóta sem került elő.

Ha valaki sokat foglalkozik az okkult tudományokkal, ha mélyen elmerül bennük és az elméje nem képes az információkat feldolgozni, úgy a legendák, a könyvekben megfogalmazottak gyakran valósággá válhatnak az illető számára. Ezért fontos, hogy az ember meg tudja őrizni fantáziáját, de ezzel párhuzamosan legyen képes különbséget tenni a valóság és az ábránd között. Az egyik legzseniálisabb emberi tulajdonság, hogy használni tudjuk a képzelőerőnket, hiszen enélkül nem tudnánk előrehaladni, illetve a tudományok megrekedtek volna valahol az őskorban.

Persze mindig ott lesz a veszély, hogy mi az, ami megvalósítható és mi az, ami csupán nagyratörő álom. Ugyanez a helyzet az átkokkal, legendákkal, rémtörténetekkel, szellemekkel, démonokkal kapcsolatban is. Ha elég erős a szuggesztív ereje egy-egy ilyen hiedelemnek, úgy különös játékokat játszhat elménkkel, melynek egyik legerősebb megvalósulásai a voodoo, illetve a tömeghipnózis. Ezek pontosan addig a pillanatig képesek működni, ameddig hisznek bennük, onnantól, hogy ráébred valaki, hogy nem felelnek meg az igazságnak, elvesztik minden hatalmukat és összeomlanak. Ez persze fordítottan is igaz, ahogy a filmben is a rengeteg okkult ismeret hatására a főszereplő olyasmibe keveredik, amely vagy az átoknak köszönhető, vagy csupán megbomlott fantáziájának szüleménye.

Ajánlom a művet megnézésre azoknak, akik kedvelik a régi típusú horrorokat, ahol a pszichotikus élmény még fontosnak számított. Egyszerre klasszikus stílusú és kellemes pszichothriller, olyan legendák közreműködésével, mint Peter Cushing és Sir Christopher Lee.

Értékelés: 9/10

Smaragd Sárkány