Ahogy arról nem sokkal az évad indulása után is beszámoltunk, igen érdekes szezon lett a AHS hatodik évada, amely nem csak szakított a korábbi évadok hagyományos felépítésével (kezdve a kezdés dátumától, a megszokott nyitány hiányán át a jóval alacsonyabb epizódszámig), de új, a szériától szokatlan elemeket is kipróbált. Akkor még csak tippelni tudtunk, vajon hogy fog elsülni a dolog, mi lesz a hatodik részre ígért nagy csavar, melyet a készítők már hetekkel korábban lebegtettek, most viszont, hogy a héten az utolsó epizód is lement, ideje értékelni.

Matt és Shelby fiatal házasok, akik, miután egy utcai támadás során Shelby elvetélt közös gyermekükkel, minden megtakarításukat egy izolált, várostól távoli, déli gótikus stílusban épült farmházra költötték. A csendes, nyugodt környék eleinte ideálisnak tűnt, hogy kiheverjék a közelmúlt tragédiáit, az újdonsült otthonuk azonban meglehetősen sötét, természetfeletti titkokat rejtegetett, szoros összefüggésben az amerikai történelem egyik legnagyobb rejtélyével, Roanoke elveszett kolóniájával, amelyek hamarosan életveszélybe sodorták őket, és Matt hozzájuk költözött, frissen vált nővérét, Lee-t is. A történet keretét különböző tévésorozatok adják – az első öt rész “true crime” dokumentumsorozat jelleggel adja elő a főszereplők eredeti történetét, amelyben ők maguk interjúalanyként vesznek részt, míg egy csapat színész feleleveníti a történetüket az eredeti helyszínen, a következő négy egy második évadként indul, melyben mind az eredeti túlélők, mind az őket alakító színészek beköltöznek a házba egy horror valóságshow kedvéért, a “Vérhold”, a démoni tevékenység legintenzívebb ideje alatt (ám alig egy részen belül kőkemény found footage horrorba vált). Végül a befejező epizód különböző rövidebb műsorbevágások formájában zárja le a történetet.

Ez az alapötlet rengeteg lehetőséget tartogatott magában, nem csak történetmesélés, de meta-kritika terén is a modern műsorokra, valóságshow őrületre, sorozatfüggő rajongókra és manipulatív médiacégekre, vagy akár egy kiadós önkritikára. A probléma csak az, hogy míg papíron jól mutatott, és pár alkalommal még működik is a koncepció, a Roanoke összességében egy ingerszegény, inkonzisztens, kidolgozatlan szezon lett – amely megkockáztatom, még az eddig mélypontként tartott harmadik évadot (Coven) is mélyrepülésben múlta alul.

Hiába adott ugyanis egy teljesen új, sokkal lineárisabb formát a készítők számára a sorozat-a-sorozatban felépítés (amely ráadásul valóságos felüdülés a régebbi szezonok már-már nevetségesen túlburjánzó és aránytalanul kezelt ezernyi szálához képest), hiába próbálták meg más pontokra helyezni a hangsúlyt a korábbi évadokhoz képest, vették még a Hotelnél is jóval sötétebbre, nyomasztóbbra a hangulatot, és gyomorforgatóan véresre a látványvilágot, a Roanoke egy olyan bátorságpróba, ahol Ryan Murphy és csapata hiába szánták el magukat a merész lépésre, a friss talaj, amelyre léptek, olyan instabil volt, hogy nyakig süllyedtek benne. A széria ugyan letudta ezzel az évaddal a már sokak által várt Blair Witch/found footage vonalat, és megpróbálta azt kellően megbolondítani, átalakítani, hogy többet nyújtson az átlagos alacsony költségvetésű horroroknál, nem csak nem éltek végső soron az új felállásban rejlő lehetőségekkel, de az átmenet alatt elveszítettek majdnem minden előnyt és kulcsfontosságú elemet, amelyet az elmúlt évadok során felépítettek.

Egyrészt adva volt a nyilvánvaló konfliktus, főleg az évad második felében, hogy szembeállítsák egymással az áldozatokat, és az őket kiszipolyozó, haszonleső, látszólag segítséget kínáló médiarendszert. Ez durván egy epizód erejéig működött, majd szinte rögtön darabokra is esett, ahogy kivétel nélkül minden szereplőnek egyformán küzdenie kellett a túlélésért, és még addig sem tökéletesen, ugyanis néhány kivétellel borzalmasan irritáltak a karakterek, úgy az eredeti túlélők, mint a tévések oldalán. Hiába van itt a széria teljes krémje, Sarah Paulson, Evan Peters, Kathy Bates, Angela Bassett, Cheyenne Jackson, Denis O’Hare, Lily Rabe, Wes Bentley, egy-egy cameo erejéig Frances Conroy és Taissa Farmiga, a Hotel után egy lényegesen kisebb szerepben visszatérő Lady Gaga, illetve Cuba Gooding Jr. az American Crime Story-ból, Murphy idén látványosan nem tudta kihasználni a színészei erősségeit – még úgy sem, hogy többen két-három különböző karaktert is alakítottak. A kivételek sem túl erősek – Lee csak azért mutat túl az átlagon, mert az összes karakter közül ő az egyetlen, akit a különböző műsorokon és váltakozó színészeken keresztül sikerült több szempontból bemutatniuk és építeniük a készítőknek, Kathy Bates pedig a legrosszabb napján is brutálisan ijesztő, erős antagonistákat tud adni, és míg az évad első felében egyértelműen ő az egyik fénypont, a második felében is nála működött legjobban az agyonhangsúlyozott, mégis rozsdás nyekergéssé összehozott ütközés a média által tálalt álomvilág, és a rémisztő, véres valóság között. A többiek viszont kliséhegyek, és még Lee is csak halvány árnyéka a korábbi évadok részeken át épülő, változó, fejlődő karaktereinek, akik még akkor is élvezetessé, emlékezetessé tudták tenni az aktuális szezont, ha maga a történet, vagy a horror-faktor nem működött olyan jól.

Ha mindenképp keresnem kellene pozitívumokat, kiemelhetném még, hogy az évad második felében példaértékűen jól működött a found footage jelleg, a meghajlások az évadot ihlető filmek és sorozatok felé nagyon jól tetten érhetőek és kellemesek (többek között Blair Witch, Texasi Láncfűrészes) – ám ha azt veszem, hogy közben buktuk a széria jellegzetes zenéit, néha kiemelkedően jó operatőri munkáját, sajnos a nyereség nem arányos az áldozattal. Személyes vélemény, hogy a Roanoke során már kezdtem besokallni az évadok közötti átkötésektől is. Míg eleinte emlékeim szerint arról volt szó, hogy az évadok függetlenek lesznek egymástól, és később is csak apró kikacsintások voltak egy-egy régebbi szereplőre, itt már konkrét történetvonalak, karakterek köszönnek vissza a korábbi szezonokból, vagy maradnak a háttérben egy röpke felvezetés után, hogy majd egy-két év múlva vegyék elő őket – sőt, ha hihetünk a kezdeti híreszteléseknek, a már berendelt hetedik évad majdnem teljes értékű folytatás lesz a Coven és Freak Show szezonokhoz.

A Roanoke összességében csalódás. Még miután újranéztem pár epizódot sem láttam többet a lehetőségeknél, melyek mind elbuktak egy ponton, mintha maguk a készítők sem látták volna át a teljes koncepciót, nem tudtak volna túllépni a néhány jó kiindulási ötleten, sem megfelelően megvalósítani legalább azokat. Bár felmutat egy-két pozitívumot (a történetvezetés elsősorban), a színészi gárda pedig idén is rendkívül erős, egy saját kiválóságába vetett tévhit terhe alatt derékba tört vergődés, amelyre ha egy-két évvel korábban került volna sor, valószínűleg vagy sikeresen kivégezte volna a teljes sorozatot, vagy legalább a rajongói tábor többségét vesztette volna el. A hetedik évadnak ennek ellenére adni szeretnék majd egy esélyt – de tény, hogy az utóbbi években nem láttunk, és nem is számítottunk ilyen csúnya botlásra egy ennyire bejáratott, rezidens horror sorozattól.

értékelés: 4/10

Zoo_Lee