Nem vagyok ádáz ellensége az újragondolásoknak, de azt hiszem ez esetben nyugodtan kijelenthető, hogy mindenki jobban járt volna, ha a Szellemirtók harmadik része kerül a mozikba idén nyáron, nem pedig egy reboot. Az 1984-es klasszikus első részt a kedvenc filmjeim között tartom számon, így azonnal görcsbe rándult a gyomrom, amikor meghallottam, hogy mit terveznek a Sony fejesei.
Persze azt is tisztán kell látni, hogy Bill Murray folyamatos ellenállása, illetve Harold Ramis 2014-es halála gyakorlatilag ellehetetlenítette a legitim folytatás lehetőségét, pedig ennek Dan Aykroyd nem kevésszer nekifutott. A reboot ötletét nagy eséllyel pénzügyi okok vezérelték, hiszen a ’80-as évek egyik legtöbb pénzt hozó franchise címéről van szó. Az első rész a 30 millió dolláros költségvetésére csak az USA-ban hozott 250 millió dollárt, az évtizedet meghatározó pop-kultúra szerves részévé vált, népszerűsége pedig azóta is töretlen. Nem tudom kinek támadt az a korszakalkotó ötlete, hogy főszereplők egytől-egyig nők legyen, de az tuti, hogy ezzel nagyon sok mindenkinél kihúzták a gyufát. Ebben pedig szerintem a legkevésbé sem a szexizmus játszik szerepet, szimplán az eredeti történet tiszteletben tartásának a hiánya, amit azért egy reboot esetében joggal kérhet számon a rajongó.
Őszintén szólva engem annyira nem zavart ez a dolog, sőt a tavasz folyamán bemutatott trailer-ek sem váltottak ki belőlem haragot, egyszerűen csak annyit határoztam el, hogy ezt a filmet én nem akarom látni. Telt-múlt az idő és bevallom férfiasan a mozipremier után azért néhányszor átcikázott a fejemben a gondolat, hogy meg kellene nézni, de aztán jegeltem a dolog. Viszont a blu-ray megjelenés kapcsán már képtelen voltam ellenállni a kíváncsiságomnak és a korábbi kritikák ismeretében nekifutottam a bővített változatnak. Ha röviden kellene összegeznem a látottakat, akkor még azt is írhatnám, hogy néha egész jól szórakoztam, de tekintve a bevezetőben vázolt érzelmi kötődésemet az eredeti alkotáshoz, azért szeretném tovább árnyalni a dolgot.
A történet szinte teljes egészében az első rész analógiájára lett felépítve, a dramaturgia és a helyszín (New York) is ehhez igazodik, egyedül a szereplőgárda újragondolása lehet első blikkre feltűnő. Paul Feig (A kém, Női szervek, Koszorúslányok) direktornak nem kevés rutinja van női színészek vezetésében, a főszereplőgárda összeválogatása is hajaz az eredeti Ghostbusters szereplőinek kiválasztására. Anno is erős komikus-vénával megáldott színészekről volt szó, ezúttal a Saturday Night Live színpadán bizonyított hölgykoszorú viszi a főszereplő-kvartett súlyos terhét. Sajnos, ami akkor működött most nem feltétlenül, mivel erősen egypólusúak ezek a karakterek. Folyamatosan jönnek a poénok tőlük, de sokszor önismétlőek és a vígjátéki elemeken kívül semmilyen más részt nem tudnak túl hitelesen eladni nekünk. Melissa McCarthy szerepeivel engem üldözni lehetne, de ezúttal nincs túltolva a stílusa, talán ő nyújtja az egyik legjobb teljesítményt. Chris Hemsworth szerepéről nem érdemes sokat írni, mivel úgy érzem, hogy csak ellenpontnak került be, amivel megpróbálták elütni a női uralmat. Van néhány vicces jelenete, de ahogy a főbb karakterek esetében, nála is a legtöbb poén ismétlődik. Alapvetően az eredeti filmet sem lehet komolyan venni, de itt gyakorlatilag a vígjátékon kívül semmilyen más zsáner nem érvényesül, nincsenek drámai elemek, sem horrorisztikus jelenetek. Természetesen vizuális értelemben kifogástalan a látvány, talán csak a túlzottan steril, stilizált CGI jelenlétet érheti szó, de azért itt meglátszik az elköltött 150 millió dollár. Már a mozis verzió két órája sem bővelkedett az izgalmakban, de a bővített változat 135 perce valóban elég hosszúnak tűnt. Nagyjából két találkozás a szellemekkel, illetve két nagyjelenet nem túl sok erre a játékidőre.
Gondolom ezen sorok után mindenki szörnyű értékelésre számít, de nagy meglepetésemre egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Végig éreztem, hogy nem látok mást, csak egy három évtizeddel ezelőtti remek ötlet újrahasznosítását, olyan emberek közreműködésével, akik közelében sincsenek az eredeti alkotógárda tehetségének. De valahogy mégis többször éreztem, hogy áttört az eredeti film szellemisége és valahogy jó volt látni ezeket az ötleteket modern köntösben. Természetesen a film tele van az eredeti darabra történő utalással, több szereplő (Bill Murray, Sigourney Weaver) is feltűnik az akkori gárdából. A sablonos karakterek poénjai között azért vannak nagyon jók, csak a találati arány gyenge, de ettől függetlenül némelyik jeleneten/párbeszéden kifejezetten jót mulattam. A film megtekintése után némileg indokolatlannak érzem azt a gyűlölethullámot, ami a filmet kísérte, de a főbb kritikai pontok közül nem sokat tudok cáfolni. Összességben ez az újragondolás be sem kötheti az eredeti cipőfűzőjét, de ha valaki rá tud hangolódni és nincsenek nagy elvárásai, egyszeri szórakozásnak megfelelhet. Mivel anyagi értelemben vaskos buktáról van szó a folytatás esélye szerintem kizárt, úgyhogy egy darabig biztosan nem lesznek új kalandjai a szellemirtóknak.
10/5
afiaf
Be the first to comment on "Ghostbusters (2016) (Szellemirtók)"