A vetítés után egyedül sétáltam haza. Piros magassarkúban. Az út olyan betonelemekből készült, ami tankok súlyát is elbírja; jobbra egy ipartelep, a kapu fölött már nincs vörös ötszög, de akár lehetne is; balra szocreál kockaházak, koszos hokedlikkel, fakeretes ablakokkal. Ha nem nehezedik a zsebemben egy (bánatomra teljesen lemerült) okostelefon, semmi nem jelezte volna, hogy 2016-ot írunk, nem pedig 1986-ot, 1972-t vagy 1957-et. Egy autó közeledik hátulról, lelki szemeim előtt lepergett a most látott film egyik különösen gusztustalan nekrofil jelenete, és olyasmit éreztem, amit horrorfilm után az elmúlt tíz évben soha: féltem.

A szomszédaim is lehetnének

Kamaszkorom elején (ó, a nosztalgia) még halálra tudtam rémülni a neten keringő, (talán direkt) csapnivaló helyesírással készült horroretűdöktől. Ezekbe viszont hamar bele lehet fásulni; az idegen nevek és helyszínek miatt gyorsan kialakul az emberben, hogy ez csak messze (főleg Amerikában), csak másokkal (főleg felelőtlen tinikkel) történhet, ez olyan imperialista dolog, nálunk nincsenek sorozatgyilkosok.

Pedig rohadtul vannak!

A Martfűi rém azért tud horrorként meglepően jól működni (a valószerűen megcsinált oszló és megcsonkított holttesteken túl), mert a bevált gyilkososhorror elemeinek hatását sokszorosára erősíti a valóságtudat. Tegnapig el sem tudtam képzelni, mennyit dob a parafaktoron, hogy a szereplőknek magyar nevük van, magyar arcvonásaik vannak, a háttérben Magyarországon őshonos növények vannak, az utak mentén betonpadok és kék ivókutak vannak, a központi helyszín az a Tisza cipőgyár, ahonnan a tornacipőm jött. Hogy senki nem tökéletes, nem karakter, nem szereplő, hanem ember; nem jelmezt hordanak, hanem ruhát, nincs rajtuk smink vagy paróka, és pattanásaik vannak, anyajegyeik, és kopaszodnak (mindez tudatos döntés a jelmeztervező részéről), hogy akár a szomszédaim is lehetnének. Hogy minden egyes képkocka, hol tudatosan, hol tudat alatt jelzi, hogy ez itt történik; nem egy gótikus kastélyban, nem Amerikában vagy Japánban, hanem itt Martfűn, Budapesttől kevesebb, mint két órányi autóútra.

Más horrorok is próbálkoznak persze az ‘igaz történet alapján’ szöveggel, de ezt ma már nem vesszük komolyan. A martfűi rémről azonban tudjuk, hogy tényleg létezett; a szüleink, nagyszüleink rögtön az ‘56-os emlékeik mellett ezt is továbbadták, ez is a közös emlékezetünk része.

Korkép – de melyik kor képe?

Épp elég nyomasztó lenne magában az is, ahogy látjuk a gyilkost lassan egyre agresszívebbé válni, de az igazi thriller-élményt az a közeg adja, ahol mindenki tud mindent, mindenki megfigyel mindenkit, és ami folyamatosan falakat állít a jófiúk elé a tökéletes látszat nevében. A nyomozónak, Szirmai úrnak (… van egy elméletem, miért ez lett a karakter neve) nem csak egy bűnözővel kell megküzdenie, hanem egy olyan rendszerrel is, ahol mindenki felfelé nyal, lefelé tapos, ami nem képes szembenézni a hibáival, többek között egy ártatlan ember elítélésével, és jajj annak, aki megbolygatja a status quo-t.

Ezen a ponton megint előjön az az érzés, hogy ez akár most is megtörténhetne – mert rendszerváltás ide vagy oda, a móri nyolcasgyilkosság után ugyan így sikerült lecsukni Kaiser Edét, aki az ártatlanságát bizonyító DNS-minta ellenére hét évig ült az ártatlanul (ebben a bűncselekményben legalábbis, másért kapott még 17 évet). Mert be kell bizonyítani, hogy nálunk minden a legnagyobb rendben működik, rendnek kell lenni, vagy ha nincs, legalább tűnjön úgy.

A végkifejlet pedig, ahogy a film elvarrja a szálakat, épp annyira kiszámítható, mint amennyire a felcsúti ellenzéki polgármesterjelölt elgázolása volt a választás előtti héten, de éppen ezért üt igazán nagyot.

Közben leszóltak fentről…

…hogy ne firtassak gyanús haláleseteket írjak valami rosszat is a filmről, különben nem kapok év végén kiegyensúlyozottsági prémiumot.

Nos, a történetvezetés lehetne kicsit kevésbé hektikus; olyan sebességgel váltogattunk a történetszálak között, mint egy epilepsziás gepárd. Az nem baj, ha a film fókusza váltakozik, ha mindig más karakter mögé pillanthatunk be, ha mindig egy kicsit másfelé mozdulunk, de lehetett volna egy jobban kidomborodó íve a dolognak – ha már a Rém úgyis az ilyen domborodó dolgokat szereti.

A színészi játék talán az egyetlen, ahol igazi kifogással élhetek. Ez a magyar filmgyártás rákfenéje, hogy a színészeinket színpadi jelenlétre képzik ki, és évek filmes tapasztalata kell, hogy lekopjon róluk a felesleges gesztikulálás, az erőltetett üvöltés vagy a pátosz, ami színházban jól működik ugyan, de a filmet hitelteleníti. Szerencsére a Martfűi rémben a Szirmai nyomozót alakító Bárnai Péteren kívül más nem nagyon esik ebbe a hibába (de ő meg olyan szépfiú, hogy ezt még megbocsátjuk neki).

Ezen kívül két pont volt a filmben, amikor kicsit kizökkentem. Az a jelenet a vége felé, ahol a kisfiú ‘mamának’ szólítja az anyját, például kifejezetten hangulatromboló volt; abban a korban sokkal élethűbb lenne az ‘anyuka’ megszólítás, a mama annyira amerikaiasan hangzik, pedig amúgy a film nem majmolja Hollywoodot. A másik az, amikor a Rém, jó főgonosz módjára olyan műsort néz a tévében, ami előrevetíti későbbi tetteit: szado-mazo pornót. Nem mondom, valóban létezett már ez a műfaj az ötvenes években (utánanéztem), de kétlem, hogy a királyi tévé adta volna, ekkoriban pedig még messze vagyunk a tévére csatlakoztatható lejátszóberendezésektől. Szóval értem én, hogy ez egy narratív eszköz (és a valóságban is egy film ihlette az első gyilkosságot), de szörnyen valószerűtlen.

Tovább a lenini megkezdett úton

Örülök, hogy végre sikerült egy olyan filmet gyártani itthon, ami nem ahhoz képest jó film, hogy magyar, hanem tényleg jó film. A látogatószámok alakulásából már most látszik, hogy van igény a hazai gyártású zsánerfilmekre, van igény a jó horrorra, a jó thrillerre, a jó krimire. Pontosabban talán a nézők most kezdenek rájönni, hogy a ‘magyarfilm’ nem szitokszó, hiszen a Félvilág, a Nyomozó, a Taxidermia, a Hurok és a Víkend is elég jól sikerültek filmes szempontból, a Martfűi rém népszerűségben mégis mindegyikre köröket ver.

(Csak halkan jegyzem meg, hogy ha ezen a vonalon szeretne továbbmenni a magyar filmgyártás, a magyar kriminalisztika kínál még fincsi alapanyagokat, például Pipás Pistát, Jancsó Piroskát (a névrokonság a híres rendezőnkkel csak a véletlen műve, amúgy egy női kéjgyilkos), Báthory Erzsébetet (megérdemel már szegény egy rendes filmet), a Fekete Angyalt (pszichopata nővérke 30-as bodycounttal), vagy a személyes kedvencemet, Kiss Bélát. Szóval hajrá Filmalap, ennek az országnak több ilyen horrorra van szüksége!)

Értékelés: 8/10

Annie

(Társadalmi célú üzenet: szeretnék arra kérni mindenkit, hogy ha teheti – és ha internet-előfizetésre fussa, akkor teheti -, nézze meg moziban a filmet. Pénzért. Ha azt akarjuk, hogy igazi horrorfilmek készüljenek az országban, jeleznünk kell, hogy értékeljük ezt a munkát.)