Adott volt a feladat, hogy a musical megtekintése után felelevenítsem a filmet is, hiszen anno kimondottan imádtam. Alapvetően szeretem Johnny Depp játékát és Tim Burton rendezéseit és produkcióit, a témaválasztás pedig nagyon közel állt a szívemhez. A Broadwayen bemutatott darabbal egyébként már korábban is találkozhattunk, hiszen Kevin Smith 2004-es filmjében, a Jersey Girl-ben (Apja lánya) különleges szerepet tölt be a mű színpadra vitele stílus szempontjából is.

A musicallel ellentétben itt most a történetről is bővebben beszélnék, hiszen ott inkább a megvalósításra koncentráltam, mintsem hogy kritikát próbáljak megfogalmazni. Viszont a film kapcsán végre elememben érezhetem magamat.

Sweeney Todd egy megkeseredett fiatalember, aki hosszú száműzetés és vándorlás után hajón érkezik vissza Londonba, útitársa egy lelkes, ifjú és naiv fiú, Anthony Hope (remény, éééértem?). Kettőjük nyitódalából már érezhető a konfliktus, ami akár a főszereplő lelkéből is kivetülhetne, de jelen esetben csak az alapfeszültséget vázolja fel, illetve akár tekinthetjük a Barker-Todd ellentét megtestesülésének is. Ezt azért majd bővebben is kifejtem, de ne szaladjunk előre, maradjunk a történetnél.

Todd története igencsak tragikus. Fiatal, naiv férfiú volt, becsületes, lelkes és tehetséges borbély. Azonban a gyönyörű feleségére szemet vetett a helyi bíró. A hatalommal pedig könnyű visszaélni, így letartóztatta Benjamin Barkert és száműzetésre ítélte a messzi Ausztráliába. Úgy gondolta így könnyedén elcsábíthatja a nőt. A bosszúszomjas férfi csak évekkel később juthatott haza és fogalma sincs róla, mi történhetett szerető feleségével, valamint piciny lányával. Az utcákat róva visszatalál a Fleet utcai régi borbélyüzletéhez, és csupán egy meglehetősen rosszul működő pékséget talál ott, ahol Mrs. Lovett árulja a világ legszörnyűbb pitéit. A két megkeseredett ember rögtön egymásra talál, bár teljesen másra vágynak. Todd megtudja, hogy a feleségét elcsábította Turpin bíró, majd miután az asszony öngyilkosságot követett el, magához vette a kis Johannát. Kiderül, hogy Mrs Lowett megtartotta a borbélyüzlet legfontosabb kellékeit, Benjamin Barker fantasztikus pengéit, így a férfiú talán új életet kezdhetne. Azonban bosszúszomja csak akkor csillapodhat, ha a családját ért sérelmet vérrel torolhatja meg. Ehhez pedig talán kapóra is jöhetnek a nemes beretvák.

Időközben az ifjú Anthony rátalál Johannára és fülig szerelmes lesz a hangjába, lényébe, teljesen megbabonázza a leányzó ártatlansága. Elhatározza, hogy elveszi feleségül, azonban ebbe Turpin bírónak is volna némi beleszólása. Anthonynak rá kell döbbennie, hogy London bármennyire is gyönyörű és ígéretes helynek tűnt számára, ugyanolyan naiv, mint egykoron Benjamin volt. A lecke kemény lesz és az ártatlanság veszélybe kerülhet.

Bosszú és szerelem karöltve talán valami happy endet hozhat nekünk, vagy le kell vonjuk a tanulságot, hogy az életben nem érhetjük el minden vágyunkat.

Aki szereti a musicaleket, az semmiképpen se számítson könnyed darabra. Természetesen Tim Burton szereti a dark hangulatot, így érdemes rá felkészülni, hogy melankolikus, szomorkás, drámai szituációk mögött véres komédia is rejlik. Johnny Depp és Helena Bonham Carter nevei összeforrottak a rendezőével. Ebben a filmben különösen szerethető párost alkotnak, fantasztikusan abszurd duetteket énekelve. Tökéletesen illik a karakterekhez a két színész, valamint Tim Burton világa is. Jobb választást nem is tudtam volna elképzelni, egyszerűen a téma és a történet hívogatta a rendezőt. A megvalósítás kellemes csalódás volt, hiszen elég válogatós vagyok musicalek területén. No, igen, ez az a pont, ami valószínűleg már a legelején eldönti, hogy tetszeni fog-e nekünk a film, avagy nem. Hiszen, ha valaki nem kedveli az ilyesmit, akkor ez bukta és nem is érdemes megnézni. Ezzel pont vitatkoznék, a megvalósítás és az abszurditás miatt érdemes adni neki egy lehetőséget.

Nem is beszélve arról, hogy olyan fenomenális mellékszereplőink vannak, mint Alan Rickman, Timothy Spall, illetve Sacha Baron Cohen. Zseniális hangulatot teremtenek a játékukkal, gyönyörűen groteszk bosszújátékba invitálnak bennünket.

A dalokat nagyjából jól sikerült adaptálni a filmbe, azonban sajnos pár kimaradt belőle. Ettől függetlenül a képi világa, a kosztümök, a rendezés és az operatőri munka is hibátlanok. Tim Burton szuper filmet hozott össze nekünk, kellemesen abszurd drámai, romantikus és dark harmóniával. Őszintén bevallom, hogy az IBS előadásig úgy gondoltam, hogy ennél jobb megvalósítás nem is lehetséges. Azonban ott rá kellett ébrednem arra, hogy – bár a színpadi kellékek néhol szerények – sokkal inkább számít az énekhang, mintsem a háttér, a világítás és az operatőr zsonglőrködése. Egyszerűen egy erőteljes hang, melynek játékából süt, hogy mélyen átéli a karaktert, illetve néhány gesztus sokkal többet kifejezhet, mint egy filmbéli színész. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Johnny Depp rossz színész, csupán annyit, hogy Pál Tamás orgánuma és játéka sokkal jobban illik a karakterhez. És ez valószínűleg ugyanígy igaz a Broadway előadásokra is. Teljesen más, ha egy énekes tehetséggel megáldott színész adja elő a darabot, vagy egy színész, aki énekel. Remélem érthető, hogy mire gondolok. Bővebben erről a Sweeney Todd, The Demon Barber of Fleet Street (IBS Színpad by Peter Schueller) című beszámolómban olvashattok.

A témaválasztás egyébként zseniálisan egyszerű és mégis roppant érdekes. Az ilyen kérdéskörrel foglalkozó filmek elég gyakoriak, és tökéletesen passzol hozzájuk a musical stílusa. A szereplők lelkében dúló viharok és egyéb érzelmek kifejezésének adekvát eszköze lehet egy dal, melyből minden indulat napvilágot lát. Ahogy már az elején belekezdtem, Anthony és Todd egymás ellenpontjaiként kezdik a sztorit, duettjük ugyanazt a várost mutatja be két ellentétesnek tűnő szemszögből. De ha közelebbről is megvizsgáljuk, érződik, hogy az ifjú tengerész csupán naiv és kíváncsi, csodálattal és örömmel tekint minden újdonságra, míg Todd tapasztalt, belefásult, illetve inkább már ismeri a dörgést. Leszámítva azt, hogy ő már tisztában van London mélységesen szomorú és kegyetlen bugyraival, azzal, hogy az élet jóval igazságtalanabb, mintsem anno gondolta volna. Valójában Anthony iránt érződő undora nem más, mint saját múltjára emlékezvén, önmaga ártatlanságának és tehetetlenségének bírálata. Az a cinizmus és gyűlölet, ami benne él számomra egyszerre az a mélységes düh, amit a múltbéli események miatt érez, illetve abból fakad, hogy nem tudott segíteni kedvesén, valamint abból, hogy ráébredt arra, hogy a világ alapjában véve nem egy jó hely. Az ifjú pedig teljesen nyitott és vak, miként egykoron ő is volt. Anthony szerelmes lesz abba a lányba, aki ráadásul Todd saját lánya, és ugyanaz szemelte ki magának, aki a szörnyű múltban a feleségét is meg akarta kaparintani. Kettejük küzdelme felfogható akár két idősík egyszerre ábrázolásának is, hogy milyen lehetősége lett volna, ha fiatalon ő is kissé erélyesebb.

Szándékosan nem beszélek sokat Johannáról, hiszen ő egy eszmény, maga a megtestesült ártatlanság. Nincs semmi árnyaltság benne, egy teljesen lapos karakter. Aranyos, kedves, szerelmes, de sajnos szerepe csak annyi van, hogy érte versengenek. Nyilvánvalóan Turpin, Anthony és Barker számára egyet jelentenek Lucy-vel, más-más szempontból természetesen. Turpin az elérhetetlen hölgyet látja benne, akit végre megszerezhet magának, Todd múltjának kísértetét és feleségének gyermekét, míg az ifjú matróz és Johanna kapcsolata valahol Barker és Lucy ideális boldogságát juttatja eszünkbe.

Mrs Lowett képes saját magán is nevetni. Pontosabban sanyarú sorsán, helyzetén és azon, hogy hiába lehetne tehetséges is a sütésben, ha egyszerűen képtelenség normális hozzávalókhoz jutni ebben a világban. Mindezt kicsit magasabb síkra emelve a bezártság és a magány érzete hangsúlyozódik ki. Nem az számít, hogy ki mihez ért és hogyan műveli azt, hanem azt, hogy milyen befolyása van és hova született, illetve a gyomra mennyit bír ki. Mert bizony ahhoz, hogy boldogulni tudjunk a való világban, néha olyasmit is meg kell tennünk, ami erkölcsileg kifogásolható. Azonban a darwini elmélet szerint csak az él túl, aki képes bebizonyítani, hogy alkalmas rá, tehát megtenni mindent annak érdekében, hogy ne pusztuljon el nyomtalanul. A kor, melyben Londont pillantjuk meg, pedig ennek iskolapéldája. Nem egy dicső, fényes, felemelkedő korszakba csöppentünk bele, itt bizony a túlélésért még a szegények is képesek egymáson áttaposni. Mrs. Lowett pedig ki akar törni és ehhez nem csak eszközre lel, hanem belelovalja magát egy olyan szerelembe, amely a legveszélyesebb mind közül. Ráadásul igencsak a tűzzel játszik, mikor olyasvalakit próbál irányítani, akit csupán érzelmei vezérelnek. Valahogy itt válnak egymás mesteri párhuzamaivá. Hiszen Mrs. Lowett érzései pont ugyanolyan tiszták, mint Barker bosszúszomja. De egy éles pengének két oldala van, és mihez kezd vele, ha bevégezte dolgát? Egyetlen fegyver sem nyughat a tokjában.

Bamford és Pirelli karakterei részben vészjósló mellékszereplők, részben komikus, megnyugtató pillanatokat szereznek nekünk. Ellensúlyozzák a történet komorságát, drámaiságát és pont ezzel a kontraszttal sikerül kiemelniük a kívánt hatást. Ahogy egyik pillanatról a másikra képesek váltani stílusukon, azok a legmókásabb fordulatok a film során. Pirelli olaszos temperamentuma és Bamford gőgössége zseniálisan passzolnak a darabhoz. Ha tudjátok, melyik két dalról beszélek, akkor mindent értetek.

Turpin bíró pontosan az, akit mindenki tud tiszta szívből gyűlölni. Bár megmutatkozik a bájos oldala is, de annyira érződik, hogy torz a személyisége és erkölcse, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk vele azonosulni. Kihasználja a hatalmát, melyet egyértelműen születéséből adódóan tudhat magáénak. Ez nagyjából be is lövi a korszakot egyébként. Az, hogy mindent csak irányítani képes és nem tűr ellentmondást, nem ismeri a nemet. Tipikusan az az ember, aki csak azért megteszi, amit szeretne, mert lehetősége van rá. Nem érdekli mások véleménye, nem érdekli az igazság. Nem tartja saját magát kegyetlennek, sem pedig igazságtalannak, egyszerűen az ő szemszögéből úgy vannak jól a dolgok, ahogyan gondolja. Egy pillanatig sem inog meg, hogy esetleg ezzel másoknak árt és talán jót is tehetne. És Turpin bíró mellé is pont ezért tehetjük Todd karakterét, hiszen az alapvonásaikban igencsak hasonlítanak. Leszámítva persze azt, hogy Barker egykoron tiszta és nemes volt, miként Anthony… Hugh Wheeler musicalje azt kínálja nekünk, amit várunk tőle: egy klasszikus bosszútörténetet, miként az operák, azonban ezen túllép, és így a csavarok nem csak színpadi kellékek, hanem komikus elemekké válnak, és drámai felhangot kölcsönöznek az egyébként brutális thrillernek. Pont ez a része fogott meg engem, hogy képes egészen horrorisztikus hatást létrehozni és a dalok sem válnak erőltetetté, mint jó néhány darabban. A Tim Burton-féle feldolgozásban pedig sikerült tényleg olyan ügyesen megfogni a történet lényegét, hogy a szereplőkkel együtt bosszankodtunk, szerettünk, gyűlöltünk, vagy épp rajtuk/velük kacagtunk. Megtekintését csak erős idegzetűeknek ajánlom.

Értékelés: 9/10

Smaragd Sárkány