A filmipar remake rohamában nincs hálátlanabb és mostohább feladat kultfilmek feldolgozásánál. Még ha sikerül is a lehetetlen, és az eredetivel mind színészi játék, mind hangulat, mind szórakoztatás terén azonos szinten mozgó végeredmény kerül az asztalra, a rajongók gyakran több évtizedes hagyományait, élményeit és emlékeit lehetetlen lemásolni, és azt sem garantálhatja semmi, hogy az újrakeverést a modern vagy eredeti rajongói tábor hasonlóan fel fogja-e kapni. A feladat különösen elrettentő egy olyan névnél, mint a The Rocky Horror Picture Show, az eredeti éjféli kultuszfilm, amelyet a mozik a mai napig nagy sikerrel vetítenek, a rajongók pedig olyan kultuszt és hagyománykört alakítottak ki körülötte, amelyhez hasonlót szinte egy nagy film sem tudhat magának.

Az MTV által berendelt remake pont emiatt meg sem próbál az 1975-ös eredeti nyomába lépni, remake helyett egyszerűen egy új értelmezést kapunk, modern, mainstream szereplőgárdával (Tim Curry azért cameozik egyet a narrátor/kriminológus szerepében), folyamatos kikacsintásokkal mind az eredeti klasszikusra, mind a körülötte kialakult rajongói kultuszra. Ha valakinek esetleg kimaradt volna az eredeti film (ez a lépés lehetett szándékos is, míg a rajongók, köztük jómagam minden idők egyik legjobb filmjének tartják, sokan egy másfél órás agyzsibbasztó elmebajként emlékeznek a Rocky Horrorra): Brad Majors és Janet Weiss fiatal jegyesek, akik úgy döntenek, meglátogatják egy régi egyetemi mentorukat és barátjukat, akinek óráin megismerték egymást, az odavezető úton azonban egy viharos estén defektet kapnak. A legközelebbi menedék egy nyomasztó, gótikus kastély, melynek tulajdonosa, a földönkívüli transszexuális transzvesztita őrült tudós Dr. Frank-N-Furter pont ezen az estén készül megvalósítani mesterművét, egy Rocky Horror névre keresztelt tökéletes szexpartner megteremtését. A történet egy utazás a rock and roll, a szabad szexualitás, a klasszikus sci-fi klisék – és tágabb értelemben a szubkultúrák, az egyéni szabadság, az önmegvalósítás világába.

Olyan alkotásról van szó, amelynek vetítéseire a hardcore rajongók a szereplőknek beöltözve mennek, melynek egyes jelenetei alatt a közönség különböző mondatokat kiabál be együtt, egyes számok alatt együtt táncolnak, és amely komplett generációk számára volt meghatározó élmény. Ebből remaket készíteni nem egyszerűen lehetetlen feladat, hanem őrület, az első információk pedig nem is voltak túl biztatóak. Már maga az MTV mind producer elég rémesen hangzott, de olyan aktuálisan felkapott nevek bedobása mint Adam Lambert és Victoria Justice sem hozták meg túlzottan a kedvemet. Egyedül a Dr. Franket alakító Laverne Coxban bíztam – Caitlyn Jennerhez hasonlóan olyan ismert színész, aki átesett a nemváltoztató műtéten, így úgy véltem, ha valaki képes átérezni a szerepet, sőt hozzáadni valamit a karakter motivációjához, filozófiájához, akkor esélyes, hogy ő lesz az.

A végeredmény végül több szinten is meglepett. Remake helyett a film egyfajta rajongói tisztelgés az eredeti előtt – egyenesen addig megy, hogy egyfajta film-a-filmben megvalósítást alkalmaz, ahol gyakran láthatjuk magát a közönséget is, ahogy az eredeti film alatti hagyományokat végzik el a megfelelő jelenetek alatt, de Frank kastélya is egy elhagyatott mozi megjelenését kapta a gótikus kastély helyett. A számok és a színészi alakítások vegyesek – volt, akiben pozitívan csalódtam (Adam Lambert hihetetlenül élte Eddie szerepét, a karakter eredetileg Meat Loaf által énekelt száma is a remake egyik fénypontja, de hasonlóan kiemelkedett Jeff Lilico is, mint a púpos Riff-Raff). A film jelentős része természetesen Cox alakításán múlt – sajnos bár megpróbálta annyira a magáévá tenni a szerepet, amennyire az csak lehetséges volt, hogy ne Tim Curry ikonikus alakítását imitálja, de még így is a számai nagy része alatt hiányoltam Curry stílusát, jellegzetes hangját, az alakítása valahogy pont a kulcsfontosságú pontokon érződött üresnek – ráadásul míg ez nála csak pont a legrosszabb pillanatokban üt be, a többi színésznél szinte folyamatos az alulteljesítés, feléneklik a számokat, az új, könnyebb hangzással sincs gondom, de hiányzik a performanszból az az erő, amely az eredetinek minden egyes pillanatát átjárta.

Talán a legnagyobb hiba a filmmel kapcsolatban a mainstreambe tolás ötlete volt. A Rocky Horror mindig is egy kultuszfilm volt, amely elsősorban azokat érintette meg a legmélyebben, akik egész életükben távol álltak a mainstreamtől, míg az átlagos nézők számára lehetetlen lett volna emészthetőre csonkítani ezt a darabot jelentős értékvesztések nélkül. A Let’s Do The Time Warp Again végső soron nem egy katasztrofális mellényúlás, de hatalmas hátraszaltót dob egyforma távolsággal az eredeti film rajongói táborától és a megérinteni kívánt modern közönségtől is. Rajongóknak esetleg érdekes lehet látni ezt a fajta értelmezést is, de lássuk be, valahol sosem hittük, hogy felér majd a klasszikus szintjéhez.

értékelés: 5/10

Zoo_Lee