Amikor fontolgatni kezdtem, hogy írjak-e a patkánykirály jelenségről, igen komoly dilemmával kellett szembesülnöm. Nevezetesen, hogy a kryptidek jelentős többségétől eltérően a patkánykirály létezésére tárgyi bizonyítékok is fellelhetők, tehát egyáltalán nem egyértelmű, hogy a szerencsés-e őket a kriptozoológia keretein belül tárgyalni. És itt most nem egy elmosódott fényképre, vagy furcsa lábnyomra gondolok, hanem az állat (helyesebben szólva állatok) tartósított tetemeire.

Hogy a fenti többesszámot érthetővé tegyem, először is is tudnunk kell, mi is az a patkánykirály. Lényegében arról van szó, hogy bizonyos számú patkány a farkánál fogva szétválaszthatatlanul összecsomózódik és az összekapcsolódás pillanatától fogva együtt maradnak, egészen halálukig. Szóval együtt mászkálnak, együtt táplálkoznak, meg miegymás. Az összeragadás létrejöhet a patkányfarkak egyszerű összecsomózódásával (mely során a farokcsontok gyakran el is törnek), de “ragasztóanyag” – vér, ürülék, szemét – is szerepet játszhat.

A patkánykirály (angolul rat king) elnevezés a német Rattenkönig kifejezésből származik, amit eredetileg egy egészen más dologra értettek. Az eredeti Rattenkönig egy mitológiai eredetű, ősöreg és hatalmas patkány volt, melyet a hiedelem szerint a fészek fiatal patkányai tápláltak. Éppen ezért merült fel néhányakban, hogy az általunk vizsgált jelenség eredeti elnevezése nem is a németből, hanem a francia nyelvből származik és a rouet de rats – “patkánykerék” – eltorzult formája, mely az évszázadok során roi de rats-é (patkány király) módosult.

Bizony volt is ideje eltorzulni, ugyanis az első dokumentált patkánykirályt 1564-ben találták. Az észlelések többsége Németországhoz kötődik. A valaha talált legnagyobb példányra is a németországi Buchheim (Baden-Württenberg) városában bukkantak 1828-ban egy molnár kandallójában, mely összesen 32 összeragadt patkányból állt. A patkánykirály észlelések száma a 16. és a 18. század között érte el tetőpontját, később a jelenség ritkábbá vált. Egyesek szerint ez összefüggésbe hozható a házi patkány (R. rattus) háttérbe szorulásával a vándorpatkány (Rattus norvegicus) javára az európai városokban a 18. század során. Az igazán kapitális példányok a házi patkányok közül kerültek ki. Napjainkra a patkánykirályok igazi ritkasággá váltak, a legutolsó ismert patkánykirályt Észtországban látták, 2005-ben. Németországban számos múzeum őriz konzervált patkánykirály tetemeket, Hamburgban, Göttingenben, vagy éppen Stuttgartban is láthatjuk őket alkoholban tartósítva.

A patkánykirály jelenségét mindig is rossz ómennek tartották, általában valamilyen katasztrofális esemény, vagy járvány előhírnökeként utaltak rá. Különösen a pestisjárványokkal hozták előszeretettel összefüggésben a szerencsétlen rágcsálókat, és talán nem is ok nélkül. Ugyan a pestis nem közvetlenül a patkányok által terjedt át az emberekre, hanem a patkányokon élősködő bolhák voltak az igazi bűnösök, a farkuknál összecsomózódott, tehát valószínűleg jelentősen elszaporodott kártevők valóban utalhattak egy kitörőben lévő járványra.

A patkánykirályok igazi rejtélye, hogy mi vezet az állatok farkának szétválaszthatatlan összecsomózódásához, illetve, hogy az összeragadt patkányok miként képesek továbbra is életben maradni. Ugyanis annak ellenére, hogy egyesek szerint a patkánykirályok létrejötte után az állatok nem maradhatnak életben sokáig együtt, egy 1963-ban, Rucphen holland városban talált patkánykirály farokcsomójának megröntgenezése után kiderült, hogy ugyan a farkak csigolyáinak egy része jól láthatóan eltörött – valószínűleg az összecsomózódás, vagy szabadulási kísérletek során -, de a törések már össze is forrtak. Ez pedig azt jelenti, hogy a patkánykirálynak bizony huzamosabb ideig életben kellett maradnia. A kis helyen, nagy tömegben összecsoportosuló rágcsálok farka valahogy összecsomózódik tehát. Rendben. De mi a helyzet a táplálkozással, vagy akár a haladással? Ha jól belegondolunk, mivel a patkánykirály lényegében kör alakú, egyes “tagjainak” igenis hátrafelé kell ilyenkor menniük. Ez legalábbis kényelmetlen gyakorlatnak hangzik. Ahogy az is nehezen elképzelhető, hogy az állatok nem próbálnának meg kevésbé békés módszerekkel kiszabadulni, például egymás elpusztítása, majd felfalása által. A patkányok között tudtommal nem tabu a kannibalizmus.

A fenn felsoroltak tehát felvetik az idegenkezűség jelentőségét. Értem ezalatt, hogy a patkánykirályokat márpedig nem a természet furcsa véletlenje, hanem emberek hozták létre. Vagy merő unalomból, vagy esetleg kiszámított rosszindulatból, hogy pánikot keltsenek. Egyébként az összekuszált farkuknál fogva összeragadt állatok nem korlátozódnak kizárólag patkányfajokra. Találtak “egérkirályt”, sőt “mókuskirályt” is. Ha a fenti teória az emberi beavatkozásról igaz, akkor mindenki éppen azzal dolgozott, ami éppen a keze ügyébe akadt. Ahogy a nemrég elhunyt brit író, Terry Pratchett írta szerzői jegyzetében a patkánykirály jelenségével kapcsolatban Az Elképesztő Móric és Idomított Rágcsálói című regénye végén: “az évek során néhány kegyetlen és találékony embernek összességében túl sok idő állt a rendelkezésére”. Lehet, hogy a patkánykirály csupán egy újabb átverés, mely évszázadokon át tartja magát?

Gabblack