Minden ember életében egyszer eljön az a pillanat, amikor rosszul dönt és ez az egész jövőjére komoly hatásokat gyakorolhat. Persze vannak szerencsések, akik ezt könnyedén elkerülik, és sosem szembesülnek ilyesmivel. Nem ilyen a film főszereplője, Kyung-chul (Min-sik Choi – Oldboy, Lady Vengeance, Lucy, New World), mert hiába hiszi azt, hogy övé a világ és bármit megtehet, rá kell döbbennie, hogy olyasvalamibe tenyerelt, amibe nem kellett volna. A bosszúfilmek egyik verziójában a sorozatgyilkos rossz célpontot választ magának és ez az életébe kerülhet, hiszen gaztettét rövid úton kegyetlenül megtorolják a halottak hozzátartozói. Ilyen például az egyik ilyen kedvencem, a Masters of Horror második sorozatából a Family című epizód is. De ide sorolhatjuk a klasszikus Az utolsó ház balrát, illetve a Köpök a sírodrát is. Itt hasonló alaptörténettel indulunk el, de – ahogyan azt már az ázsiai rendezőktől megszokhattuk – kicsit csavartak a kliséken, ezáltal valami fantasztikusan kreatív és beteg született belőle. Kyung-chul szokásos éjszakai portyája során belebotlik az úton egy lerobbant kocsiba. Se-jung (In-seo Kim) éppen a férjével, Kim Soo-hyeonnal (Byung-hun Lee – A Bittersweet Life, The Good, the Bad and the Weird, G.I. Joe: The Rise of Cobra, G.I. Joe: Retaliation, RED 2., Terminator Genisys, The Magnificent Seven) beszélget telefonon a hóesésben, hogy megnyugtassa, már hívta az autómentőket és hamarosan haza fog érkezni. A férfi késő éjjel is dolgozik, így romantikusan énekelve biztatja kedvesét. Ekkor kopog be az ablakon a segítőkész Kyung-chul, hogy szívesen elvinné az úton ragadt nőt. Kim Soo-hyeon tanácsára visszautasítja a fuvart és nyugodtan üldögélve várakozna tovább, azonban az idegen nagyon rámenős és nem hagyja, hogy eltántorítsák karitatív szándékától. Másodszor is nemet mond az asszony és természetesen kalandja itt csúfos véget ér. Szándékosan fognám rövidre a történetmesélést, mert izgalmas ez a része is, nem szeretném túlragozni és elvenni Tőletek az élményt.

Nyilvánvalóan a sorozatgyilkos csupán ideiglenesen képes kielégíteni vérszomját azzal, hogy végez áldozatával, azonban arra nem számít, hogy ezzel olyan események sorozatát indítja el, amelyről álmodni sem mert volna. Az első hiba, amit elkövetett az, hogy Se-jung az egyik rendőrkapitány lánya. A második, hogy Kim Soo-hyeon egy különlegesen kiképzett ügynök, így nem áll tőle messze a fegyverek használata, jártas a harcművészetben és nem utolsó sorban a kínzások területén is meglehetősen otthonosan mozog. A harmadik, legnagyobb hibája pedig legyen meglepetés. Figyelmesen nézzétek a filmet, mert érdemes.

Megvan minden kelléke a tökéletes bosszúfilmnek és indulhatna is a gyilkos levadászása és kivégzése, vagy meggyötrése és megölése (Bind, Torture, Kill!). Ízlés szerint bármelyik jöhet, lényeg, hogy minél kegyetlenebb és véresebb legyen a megtorlás. Megszoktuk, várjuk és éhezzük a goret.

Ezen a ponton hirtelen eltérünk a kliséktől, emiatt pedig egy iszonyatosan kreatív történet bontakozik ki előttünk. Hiszen egy képzett ügynök könnyedén levadászhat bárkit, nem kötik a rendőrségi bürokrácia útvesztői. Azonban úgy dönt, hogy nem öli meg áldozatát, hanem teljesen más sorsot szán számára. Emiatt szerettük az Oldboyt is, mert képes volt elrugaszkodni a megszokottól és csak a legvégén derültek ki az indítékok. Itt fordított a szituáció, bár annyiban nem, hogy a bosszúhadjárat végét nem lehet sejteni, csak az okot ismerjük meg az elején, és Kyung-chullal együtt bolyongunk az útvesztőben, amibe csöppentünk. Az összes történés teljesen kiszámíthatatlan, váratlanul éri a gyilkost és a nézőt is. Nyilvánvalóan van egy pont, amelytől felpörögnek az események, de kaotikusan és viszonylag meglepő módon.

Íme, egy újdonságokat bemutató thriller, amely ügyesen manipulálja a néző viszonyát a szereplőkhöz. Az orrunknál fogva vezet bennünket a rendező, Jee-woon Kim (A Tale of Two Sisters, A Bittersweet Life, The Good, the Bad and the Weird, The Age of Shadows). A dél-koreaiakra érdemes odafigyelni, ezért is szeretek ilyen darabokat előráncigálni. Roppant ügyesek a feszültség fenntartásában, a színészek felkészültségéről nem is beszélve. Aki tehát egy egyszerű bosszúfilmre számít, az minden bizonnyal alaposan meg fog lepődni. És ezt a szónak a jó értelmében mondom. Az I Saw the Devil minden pontját tekintve tökéletes film, nem véletlenül válogattam bele a tematikus hetünkbe. Adott egy mesteri ügynök, akit arra képeztek ki, hogy testőrködjön, feladatokat hajtson végre, gyilkoljon, kínozzon, mindezt természetesen államérdekből és kontrolláltan, a nép védelmében. Minden befektetésnek persze megvan a hátulütője, hiszen bárki rossz útra térhet és utána nehéz levadászni. Itt azonban egy másik problémát vetnek fel. Ez pedig részben morális kérdés, részben pedig etikai. A kettő azonosnak tűnhet, de mégsem egyeznek meg teljesen. Természetesen az elsőrangú, ami ezzel kapcsolatban felmerül, hogy egy gyilkos érdemelhet-e halált bosszúból. A szemet szemért elv alapvetően morális típusú és ősidők óta előttünk lebeg. Ebbe nem is nagyon másznék bele, hiszen tanulmányokat lehetne a témában írni és több hetes vitaesteket szervezni, mindenki számára kielégítő válasz sohasem születne. A második részről viszont érdemes volna szót ejteni, mert ezzel behatóbban is foglalkozik a film. Mégpedig azt, hogy visszaélhet-e tudásával és befolyásával egy ügynök, hogy levadásszon a társadalomra veszélyes, körözött bűnözőt és kiiktathatja-e felsőbb parancs nélkül. Ugye, ha így fogalmazom meg a kérdést, teljesen más színezetet kap? Hiszen a legnagyobb problémát az jelenti, hogy nem egyeztet a feletteseivel, hanem a saját kezébe veszi az irányítást. És ennek persze következményei lesznek. Hiába indít egyszemélyes hadjáratot, sokkal több embert fog érinteni a terve és akár hatalmas vihar is támadhat, amely másokat is elsöpörhet.

Amit viszont zseniálisan felépítettek, az az, hogy sehol sem egyértelmű, hogy pontosan mi Kim Soo-hyeon végső célja, és miért úgy alakítja az eseményeket, ahogy látjuk. Annyira jól fenntartja a feszültséget az, hogy számunkra is csak Kyung-chul szemén keresztül válik nyilvánvalóvá, hogy mi fog következni, hogy igazából nem mindig eldönthető, hogy pontosan mennyi a terv szerves része és mennyit bíz a véletlenre a bosszúálló. Vannak olyan pillanatok, amelyek teljesen randomnak tűnhetnek és az események előrehaladtával komolyan törhetjük a fejünket, hogy lehetséges-e mindezt előre kigondolni, vagy egyszerűen csak iszonyatosan balszerencsés a sorozatgyilkosunk. De pont ilyenek miatt tartom zseniálisnak a rendező munkáját, mert megmozgatja az agytekervényeinket, de sok filmmel ellentétben egyáltalán nem tűnik erőltetettnek egyik mozzanat sem. Így fantasztikus jelenetekbe kerülünk és a klisékből egy remekmű születik. Annak ellenére, hogy számtalan hasonló horrort, thrillert, illetve drámát juttat eszünkbe, az I Saw the Devil számomra önálló kultfilmmé vált.

Nem csak az út izgalmas és érdekfeszítő, amely a bosszúhadjáratot tárja elénk, hanem a bevezető rész – ezért nem mutattam be a pontos jelenetet – is varázslatosan és életszerűen van komponálva. Kapunk egy helyszínt, bemutatják a szereplőket, adott a szituáció és maga a felvezetés sem laposodik el, nincs elkapkodva, de túlmagyarázva sem. Az arányokkal is ügyesen eljátszik Jee-woon Kim, hiszen eltér a szokásostól és sem a végjáték része (I Spit on Your Grave), sem az előzmények (Oldboy) nem összecsapottak, hanem minden megfelelő részletességgel ki van fejtve, még sincsen eltúlozva. Gyönyörűen kidolgozott képi háttér mellé olyan karaktereket kapunk, hogy egy pillanatig sem gondolhatjuk azt, hogy kiismertük őket. Ha azt hinnénk, hogy a film közepére már megkaptunk minden szükséges információt, akkor erősen tévednénk. Az utolsó utáni kockáig érhetnek minket meglepetések, mindezt úgy, hogy frappánsan elkészített keretbe ágyazódik a történet.

Bizony, Nietzsche is megmondta, hogy aki sokáig kémleli a sötétséget, az maga is a rabjává válhat. Ebbe pedig elég mélyen beletekint a film is. Egyrészt Kim Soo-hyeon tapasztalata és tudása, ismerete a gonoszról most kapóra jön és ő maga is olyan eszközöket vesz igénybe, melyek kifogásolhatóak. Nem beszélve arról, hogy a bosszú maga – bár tiszta és nemes érzelem – nem sokban különbözik egy pszichopata gyilkos lelkivilágától, ha figyelembe vesszük a tompaságot és a lila ködöt, ami ilyenkor az elkövetőt jellemzi. Nyilvánvalóan utólag nem marad más csak az üresség, amelyet a revans hagy maga után. De eddig a pillanatig el kell jutni és bizony nehéz egy mélységes fájdalom ellen bármiféle hasznos érvet felhozni, mely eltántoríthat egy gyászolót a szándékától. De ez meg ugye a morális kérdés, melyre nem hinném, hogy volna elfogadható adekvát válasz.

Másrészt pedig nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy Kyung-chul a sötétségben él és csak azért tekint ki a fénybe, hogy onnan újabb áldozatot kebelezzen be. Egy gyilkos pedig egy eseménnyel ritkán kalkulál, mégpedig azzal, hogy mi történik, ha valaki olyan merül el az ő világában, aki nem csak méltó kihívója lehet, hanem akár erősebb is. Sosem szabad lebecsülni az ellenfeleinket és nem ringathatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy odakint nincs senki sem, aki megállíthatna bennünket. Jól kell megválasztanunk áldozatainkat, mert a hozzátartozóik esetleg nagyobb kalamajkát okozhatnak nekünk, mintsem gondolnánk. Tehát jól kell megválasztanunk az ellenségeinket, ugye? Ide beszúrnék két gondolatot Kyung-chullal kapcsolatban. Az egyik az, hogy tökéletes gonosz, hiszen nem képes bűnbánatot tanúsítani, egyszerűen pszichopata, nem ismeri ezt az érzést. A másik pedig, hogy a nyugati filmekben gyakran tapasztalható hozzáállás a rendőrökhöz, miszerint „te a törvényt képviseled, nem ölhetsz meg, ha megadom magam”, nagyon ritkán tűnik fel az ázsiai mozgóképekben. Teljesen más a viszonyuk a hatósághoz, mások a korlátok, csak olyankor veszik elő ezt a kártyát, ha szükségük van rá, illetve, ha a morális problémát szeretnék megkerülni.

Viszont a gondolatmenet végére egy kérdést dobnék fel mindenkinek: Szerintetek az I saw the Devil-ben ki az ”Én” és ki az ”Ördög”? Nem hinném, hogy olyan egyértelmű a válasz, mint, amilyennek tűnik. Ugyanis mindkettő mellett könnyű volna érvelni, ahogyan ezt az előbb meg is próbáltam megmutatni. Kyung-chul gonosz, de Kyung-chul ugyanannyira, ha nem még inkább hideg és számító. Attól függ a válasz, hogy kinek a szemszögéből nézzük. Kim Soo-hyeon számára Kyung-chul egy igazi Ördög, hiszen nem ismer morális kontrollt, élvezetből öl és szenvtelenül. Nincs számára igazi kielégülés, csak ideig-óráig csillapodnak vágyai. Igazi pszichopata gyilkos. Kyung-chul szemszögéből viszont a kiszámíthatatlan Kyung-chul olyan ellenfél, akivel nem tud mit kezdeni, nem érti, mert nem úgy viselkedik, mint egy átlagember. Mintha a pokolból jött volna el egy bosszúálló angyal érte, hogy magával ragadja és elnyelje…

Nem kérdés, hogy ajánlom-e az I Saw the Devilt, de csak azoknak, akik bírják a folyamatos feszültséget és nem akadnak ki azon, hogy nem ott záródik le a film, ahol szeretnék és nem olyan módon, ahogyan számítani lehetne rá. Aki inkább egysíkú gore-ra vágyna, nem feltétlenül mondanám, hogy tekintse meg. Aki viszont szereti a kreativitást, annak kihagyhatatlan darab. Azért érdemes felkészülni arra, hogy az ilyen típusú horrorok erősen lélektani jellegűek azon túl persze, hogy látványvilágukban is borzongást váltanak ki, azonban az erős képi hatások néhol nagyon betegek, a szó legjobb értelmében. Erre azért számíthat az, aki látta már az Oldboyt!

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány