Dario Argento Állat trilógiájának befejező darabja több szempontból is különlegesnek, egyből pedig kimondottan korszakalkotónak mondható. Érdekessége, hogy bár a zenéhez a Deep Purplet szerette volna szerződtetni, kénytelen volt beérni Ennio Morricone-vel. Hogy ezzel vajon rosszul járt-e, a zeneszerző legenda munkásságát ismerve azt kell, hogy mondjam, ennél nagyobb szerencse talán nem is érhette volna. Nem is beszélve arról, hogy erre a filmjére is zseniális színészeket sikerült szerződtetnie.

Főszereplőnket, az ifjú dobos Roberto Tobiast (Michael Brandon – Dempsey és Makepeace, Dinotopia, Thomas, a gőzmozdony, Sikersorozat) valaki figyeli, követi és egyszerűen nem hagyja békén. Úgy dönt, hogy szembenéz zaklatójával, követi őt, azonban a férfi igencsak furcsán reagál, őrültnek nézi, majd kést ránt, amely végül saját végzetét okozza. Bár egyértelmű balesetről van szó, mégsem lehet nyugta, mert egy újabb titokzatos alak kerül elő, aki szemtanúja a történteknek, sőt félreérthető fényképet is készített róla, így ahelyett, hogy lezárulna a rémálom, úgy tűnik, sokkal vészjóslóbb kezdetét veszi. Szegény Tobias eleinte nem is nagyon tudja, mit kezdjen a helyzettel, még feleségének, Ninanak (Mimsy Farmer – A Mester és Margarita, Két férfi a városban, A fekete macska) sem meri elmondani, hogy mi esett meg vele, mert fél, hogy végül lecsukják. Maszkos üldözője azonban képes még a családi fészek biztonságába is gond nélkül besétálni és halálosan megfenyegetni őt, így nincs más választása, mint kideríteni, ki az a titokzatos idegen, aki áldozatául szemelte ki és meg akarja kínozni.

Régi barátjához, God-hoz (Bud Spencer – igen, AZ a Bud) fordul, hogy segítsen neki. Így keveredik bele a történetbe a Professzor (Oreste Lionello – A zsoldoskatona), valamint a Guiness sikertelenség szériát maga mögött tudható különc magánnyomozó, Arrosio (Jean-Pierre Marielle – Montreali bankrablás, Mesterfogás, A Da Vinci-kód, Szex, szerelem, terápia), hogy megpróbáljanak megoldást találni az ifjú, tehetséges zenész problémájára. Egyikőjük sem sejti, hogy vajon mi húzódik a háttérben, és miért lesz Tobiasnak egy visszatérő álma egy jelenetről, melyet egy jóbarátja mesélt el neki egy partin.

A cselekmény folyamatosan bontakozik ki előttünk, a kicsiny intermezzók egyáltalán nem hátráltatják a történetet, sőt minden ül a helyén, és ahogy egyre több információhoz jutunk, és új jelöltjeink lesznek, úgy csakhamar beindul a hullaszámláló is. Bárki, aki kideríteni látszik valamit, vagy gyanúba keveredik hamar kegyetlen halál éri. Dario Argento ismét megmutatja nekünk, milyen kreatív a halálnemekben és az ábrázolásukban is. Talán egyetlen gyenge pontja ennek az álom, de ott nincs is szükség a valódiságra, inkább szimbólummá, illetve próféciává válik.

A film címe kissé furcsa, és miként az Állat trilógia első két részében, úgy itt is a vége felé nyer értelmet a néző számára. Hogy milyen módon, azt annyiban SPOILER-ezném el, hogy a filmben látható jelenetet eredetileg nem is akarta beletenni a rendező, mert túlságosan elrugaszkodottnak tartotta a valóságtól és úgy érezte, nem illik bele egy vérbeli gialloba. Ennek ellenére szerintem az ötlet tökéletesen lett kivitelezve. Köszönjük a maszkmestereknek és a speciális effektet működtető srácoknak. És nem szeretnék megfeledkezni arról a korszakalkotó részletről, amelyre a legelején már utalást tettem. Ez pedig a kilőtt golyót kockáról kockára mutató jelenet, amelynek technikája kétszer is szerepel a filmben. Ezt a fogást alkalmazták később a Mátrixban, illetve azóta gyakorlatilag rengeteg egyéb akciófilmben, illetve sorozatban (pl. C.S.I.) is. Gondolom annak, aki nem ismerte eddig Dario Argento ezen gyöngyszemét meglepő lehet, hogy már 1971-ben alkalmazták a trükköt, illetve már akkor megvalósították az elképzelést.

A Mester munkái közül egyéb szempontból is kilóg ez a darab. Már felsoroltam néhányat, amely megmutatja, hogy nem egy szokványos Argento gialloról van szó, de azokon túl ez az egyetlen ilyen típusú filmje, amelyben …, de ezt inkább nem spoilerezném el. Legyen elég annyi, hogy felépítésében különbözik, hiszen már az első jeleneteknél is félrevezetnek bennünket. Ami viszont nem maradhat el sosem, az a lélektani háttér bemutatása. Itt is különös hangsúly van fektetve a gyilkosságok indokára, hogy mi lappang egy ember fejében, aki azt élvezi, ha megölhet másokat. Ismét egy nagyon izgalmas témát vesz elő a rendező, és a színészi játék tökéletessé varázsolja a hangulatot.

Maga a film meglehetősen elfeledettnek minősül és akárcsak több olasz horrort, úgy ezt is megvágva vetítették az amerikai mozikban. A DVD, illetve Bluray kiadásokon ezeket szerencsére a Shameless helyre tette, így immár kendőzetlenül élvezhetjük a képsorokat. Már csak ezért is ajánlom minden horror-rajongónak a Four Flies on Grey Velvetet, hiszen érthető, hogy különleges darabról van szó. A trilógia lezáródott, és ezután Dario Argento más projektbe kezdett bele, amely feltette a koronát munkásságára.

A filmet olyanoknak ajánlom, akik szeretik a véresebb, kreatív gyilkosságokat, a krimiket, hiszen vérbeli giallo ez is.

Értékelés: 9/10

Smaragd Sárkány

Állat trilógia I.: The Bird with the Crystal Plumage

Állat trilógia II.: The Cat O’ Nine Tails