A Zach Green, Richard Powell által fémjelzett lelkes társaság talán utolsó rövidfilmjéről szeretnék megemlékezni, mely tavaly óta járja a filmfesztiválokat és rendre pozitív visszajelzéseket kap mind a kritikusoktól, mind a nézőktől. Ám cseppet sem egyszerű alkotásról van szó, mely a színtiszta szórakozást jelölte volna meg célul, és ahogy az ehhez valamelyest kapcsolódó korábbi Worms és Familiar is tette, komoly témát boncolgatnak, melyhez lehet, hogy pusztán a dráma is passzolt volna, de a készítők véleménye alapján egy szinttel érzékletesebb lehet, ha mindezt kicsit a horror-fantázia irányvonalába húzzák el.

Ilyen előjelek után előre is szeretném megköszönni Zach Green segítségét, hogy hozzáférést biztosított a 13 perces filmjükhöz. A szavakat próbáltam keresni, de nem volt igazán egyszerű, első látásra állást foglalnom látottak tükrében és valóban fontos információkat tartalmaz a rendezői kommentár a filmhez, s így válik kompletté az egyébként a korábbiaktól eltérően teljesen narrációtól mentes eseménysor. A fiát nevelő édesapa (Robert Nolan) a sráccal közös utat tervez, ahol is találkozik Denis-szel, aki az interneten akadt rá az édesapára és közös érdeklődési kör hozza össze őket, de első pillanattól valami megmagyarázhatatlan rettegés lengi körül az illetőt. Bill Oberst Jr. parádés alakítását kísérhetjük végig, aki ettől fogva uralja a teret. Mint kiderül, régi iskolástárs a két férfi, ám minél többet tudunk meg kettejük múltjáról, annál erősebb elemek játszanak közre és a látszólag háttérbe kerülő fiú biztonsága szinte pillanatok alatt szertefoszlik. Kár volna minden fordulatot lelőni, egyszer bizonyosan szélesebb körben elérhetővé válik majd a film.

Az azonban biztos, hogy a film egyszerre body-horror és napjainkban figyelemért kiáltó jelenség, a gyermekmolesztálás metaforája. A szimbolizmusa rettentő erős, agresszív, ahogyan Denis karaktere is és olyan bugyrokba kalauzolja a nézőt, ami teljes mértékben odaszegezi a figyelmét. Nincsenek fölösleges mellébeszélések, átvezető jelenetek, a töredelmes önreflexió megágyazása után döntéskényszerbe kerül az apa. Mindeközben jól érezhetően kérdéseket vet fel a képanyag, melyek az emberi szürkeállományra hatnak és a megtekintés után sem igazán eresztik. Ebben nagyon nagy szerepe volt a remek kamerabeállításoknak és persze a két férfi játékának, akik metakommunikációja magas szinten képviseli a téma súlyosságát.

A speciális effektekre sem lehet semmi panasz, a normáknak ellentmondó elme testre való kivetítése pedig habzó szájjal lohol a néző nyomában. Ahogyan a zenés pillanatok és a saját bevallásuk szerint is Argento-i színes lámpákkal való érzelmi hatás kifejezése a sötétben sem véletlenül látható a kataklizma pillanatai előtt és közben.

Hogy kinek is lehet ajánlani egy ilyen alkotást – a pszichológiai problémákra fogékonyak és a testhorror rajongói megtalálják majd benne számításukat és az erőteljes hangulat miatt az edzettebb rajongóknak is okozhat meglepetéseket.

Értékelés: 8/10

Plendil

Előzetes >>