Bátran kijelenthetem, hogy a minden idők egyik (ha nem a leg)jobb horror filmje az 1973-ban mozivászonra került Ördögűző. A film a mai napig óriási népszerűségnek örvend a műfaj kedvelői között, s ezt az „imádatot”, valamint az azzal járó pénzbeli meggazdagodás lehetőségét számtalan formában próbálták már és igyekszenek napjainkban is meglovagolni. Démonűző történeteken alapuló művek számtalan változatát tárták már a nézők elé, olyan mennyiségben és változatosságban, hogy az ember már úgy gondolná mindent látott.

De jött Robert Kirkman, a méltán népszerű The Walking Dead képregény egyik alkotója, fogta magát és elkészítette a fentebb említett téma képregény adaptációját. A nyugati filmkészítők ezt látván pedig azonnal lecsaptak a TWD övezte láz miatt felkapott Robert újabb művére, s már neki is álltak a képregény 10 részesre tervezett sorozat formájú feldolgozásának.

A történet középpontjában Kyle Barnes áll, aki egy hatósági ügy lezárása után visszatér szülővárosába, ahol gyermekkorában súlyos trauma érte. Édesanyja egyik napról a másikra egy őrjöngő szadistává alakult át, és heteken keresztül terrorizálta gyermekét, mígnem ezt végül fia megelégelve, ájulásig verte a nőt, így szabadulva el pokoli életétől. A helybeliek szerint súlyos mentális problémával küzdött az asszony, ám Kyle tudta, hogy az, ami bántotta őt nem az édesanyja volt, hanem egy gonosz entitás mely megszállta a testét. Évekkel később egy hasonló túlvilági lény vette irányítása alá az időközben megszületett kislánya anyját is, akit hasonló módszerrel tisztított meg a gonosztól, cserébe a hatóságok távolságtartási kötelezettségre ítélték őt. Ám Kyle-t a természetfölötti továbbra sem hagyja nyugodni, mivel hazatérte után, egy helybeli kisfiút kerítenek hatalmukba a démoni erők. A gyermekhez segítségül a helyi papot hívják, aki tehetetlenül áll az eset előtt. A saját hitében kételkedő pap Kyle segítségét kéri, s így megkezdődik kettejük közös harca a gonosszal.

A sorozat nyitó epizódja több mint kecsegtető. A hangulat, a képi világ, a történet felvezetése, s a szokásos klissék kötelező ám még sem unalmas elsütése tökéletes alaphangulatot teremt az évadnak. Az ember szinte tűkön ülve vág neki a következő résznek, s kíváncsian várja, vajon mit hoznak ki a készítők a témából. Bevallom, nem olvastam az eredeti képregényt, így nem tudom, hogy ott milyen formában zajlanak az események, de a sorozatban szépen elhúzzák előttünk a mézes madzagot, hogy aztán arra ráharapva abból a cseppnyi édes ízből éljük túl a sorozatot. S, hogy miért mondom ezt? Mert az, amit a pilot epizódban kapunk egyben az egész éved legjobb része is. Mivel az, ami ezután vár ránk sajnos felemás ízt hagy a szánkban. Az egész sorozat alatt olyan érzésem volt, mintha a készítők nem tudtak volna mit kezdeni a témával. Mintha nem tudták volna, hogy egy démonok által kísértett férfi sztoriját hogyan tolják el 10 rész erejéig. A történet bár halad előre, de nem látni mi lenne a végcél. A misztikum kellőképpen épül fel, a rejtélyek megfelelően vannak adagolva, így a lagymatag történések ellenére a néző csak-csak megnézi az újabb részt, hátha megtudunk valamit a sztori hátterében zajló eseményekről. Eközben egyre jobban megismerjük a sorozat főbb szereplőit, s az őket összekötő rejtett kapcsolatokat is.

De valami mégis hiányzik, valami amitől az egész több lenne, grandiózusabb. A történet próbál a TWD által tökéletesen kitaposott arany középúton haladni, vagyis dráma illetve horror között lavírozni. A főszereplő tetteinek súlyossága miatt fellépő önnön tépelődése, a Kyle-ra féltékeny és hitét egyre jobban elvesztő pap keserves küzdelme a gonosszal és saját lelki szörnyeivel, valamint az egyéb szereplők problémái tökéletesen kielégítik a drámára vágyó nézők kegyeit. Azok, viszont akik a pilot epizódból adódóan horrorra vágynak, sajnos soványka tartalmat kapnak, ugyanis a készítők inkább az előbb említett műnemet helyezték előtérbe, az utóbbi rovására, s véleményem szerint ez nem tett jót a sorozatnak.

Túlontúl sok a dráma, és kevés a borzongás. Illetve utóbbiból is, amit kapunk, köszönőviszonyban sincs azzal, amit a nyitó részben nyújtottak nekünk. Az egésznek olyan hatása van az évad fele után már, mintha csak a Supernatural-ban néznék egy ott szinte már napi gyakorlatnak mondható démonűzést. Nincs meg a misztikum, a parahangulat, a félelem magától a gonosztól. Szimpla rutin munka, ezért a hangulat is el-elveszik sokszor. Hiába nyújtanak megfelelő alakítást a színészek, hiába próbálnak epizódonként egy-egy csipetnyi borzongást belecsempészni a készítők az adott részbe, valami még is olyan semmilyen az egész. Pont, mint a széria fő gonosza, akitől minden kisebb démon tart, az emberek félnek is tőle meg nem is, de se célja, se motivációja, se egyénisége nincs. Olyan mintha csak úgy beledobták volna a történésekbe, hogy még is legyen azért valaki, akire rá lehet fogni minden. Ezért vártam is már nagyon a végkifejletet, hogy ott talán visszakapjam azt, amit a nyitórészben kaptam. Ám mikor eljött az évadzáró, s legördült az utolsó jelenet is, hiányérzettel álltam fel a képernyő elől. Mert nemhogy válaszokat nem kaptam, de ráadásul újabb kérdések vetődtek fel. Komolyan olyan érzésem támadt, mintha a Lost-ot nézném, ahol a készítők csak gyártják a kérdéseket kérdés hátára, hogy aztán a végén maguk se tudjanak mindenre válasszal szolgálni.

Az Outcast tökéletes példája annak a szomorú jelenségnek, amikor a készítő nem nőtt még fel egy téma feldolgozásához. A sorozat tökéletes rajtja után mélyzuhanásszerű színvonalesésesen megy keresztül, amit csak az egyre jobban egymásra halmozódó kérdések tartanak egyben a teljes összeomlástól, melyet a monotonitás, és a drámaiság túlcsorduló erőltetése okoz. Hiába a jó színészi gárda, a megfelelő misztikum, a hangulat sajnos hamar elvész, s csak a kíváncsiság viszi végig a nézőt a záró részig, ahol aztán jól arcon vágják a semmivel. Mert, hogy valaminek kell maradni a második évadra, hisz lesz olyan is ám! De ennek ellenére se mondanám nézhetetlennek, hisz megvannak a maga tiszavirág életű pillanatai, s néhol kellemes csalódásokat képes okozni. Ha éppen nincs mit nézni, egy próbát azért megér. Szódával elmegy, (sok) vodkával kiváló!

 6/10

(Wooltur)