Gyerekek. A legaranyosabb, legcsodálatosabb személyek az életünkben. Rájuk épül a jövőnk, a fajunk sorsa, ugyan ki tudná bántani őket? De vajon mit tennénk akkor, ha ez az aranyos, gyönyörű gyermek éppen fegyvert fogna ránk, hogy gondolkodás nélkül lelőjön minket? Ezt a súlyos kérdést veti fel Narciso Ibáñez Serrador filmje, a ¿Quién puede matar a un niño?, mely Juan José Plans: El juego de los niños (Gyermekek játéka) című regényének adaptációja.

Tom (Lewis Fiander) és terhes neje Evelyn (Prunella Ransome) vakációjukat töltik, amikor is Almanzora szigetére vetődnek, ahol már járt korábban a férfi. Megdöbbenten látják, hogy a sziget teljesen kihalt, mindössze pár gyerek rohangál a városban. Hamarosan azonban rájönnek, hogy a szigetet nem hagyták el lakói, hanem lemészárolták őket a helyi kölykök, akik csapatokba verődve mindenkire, aki felnőtt, rátámadnak. Így a házaspárnak menekülniük kell a szigetről, hiszen megérkeztükkel ők váltak a gyerekek legújabb célpontjaivá.

Izgatottan ültem neki az alkotásnak, hiszen a spanyol filmművészet híres beteg, mégis zseniális alkotásairól. Azonban a ¿Quién puede matar a un niño? nem egy elborult mű, helyette egy rendkívül súlyos problémát vet fel: a gyermekek sorsát az éhínség, háborúk során. Rögtön a nyitóképek erőteljesek, hiszen archív felvételeket láthatunk a holokausztról, a koreai, vietnámi háborúkról és azt, hogy szenvedtek az apró kis csöppségek ezek alatt. A film egy percig sem válik komolytalanná vagy poénkodóssá, hiszen fontos kérdést boncolgat: mi lenne akkor, ha a gyermekek visszavágnának mindazért a szenvedésért, melyeket a felnőttek konfliktusai okoztak? A színészek fantasztikusan hozzák szerepüket. Főszereplőink egy teljesen átlagos házaspár, kik kezdetben kedvesek az aranyos kölykökkel, majd mikor kiderül az igazság, kétségekbe esnek, már-már az őrület határáig jutnak el. Folyton csak egyetlen kérdés jár a fejükben, látván a borzalmakat: mindezek ellenére ki lenne képes megölni egy gyermeket? Mikor azonban megtörténik az elkerülhetetlen, nem lehet már megállítani őket, hiszen átkerültek a túloldalra és már nem az aranyos apróságot látják, hanem a vérszomjas gyilkost. A gyerekek vérfagyasztóak, hiszen az egészet játékként fogják fel, nevetgélnek, ugrándoznak, fogalmuk sincs, mit csinálnak, ráadásul sokan vannak, így legyőzhetetlenek is, hiszen ha megölsz egyet, helyén kettő terem. Talán a legfantasztikusabb húzás az egész műben, mikor párhuzamba állítják a hagyományos, cukorkával játszott piñatát azzal a fajtával, amit a szigeten játszanak, ahol egy halott öregurat ütögetnek hasonlóan. A hangulathoz sokat tesz hozzá a helyszín, amely kihalt, hosszú utcákból áll, ráadásul, hasonlóan a Texasi láncfűrészes mészárláshoz, itt is már-már a bőrünkön érezzük a forróságot és érezzük az izzadtság aromáját főszereplőinken. Teljesen elszigetelten érezhetjük magunkat, nyakunkon gyilkos gyerekek hadával, így mi is érezzük, hogy élve nem kerülünk ki erről a helyről.

Annak ellenére, hogy a mű iszonyatosan lassan telik, mégsem válik unalmassá egy percig sem, sőt szükségünk van erre a hosszú felvezetésre, hiszen így megismerhetjük főszereplőinket, velük egy szörnyülködhetünk és kételkedhetünk, hogy vajon megtudnánk-e tenni azt, amit muszáj, vagyis hogy megöljük a gyerekeket. A film végén pedig együtt esünk kétségbe és érezzük a dühöt és a gyűlöletet ezek iránt a csöppségek iránt. A legnagyobb dicséret azonban az operatőri munkát illeti, fantasztikusan bánik a kamerával. Magukat a gyilkosságokat nem is látjuk, sőt, a holttesteket is csak ritkán, azonban ez nem megy a gore rovására, sőt, így a mi képzeletünkre van bízva, mi is történik ott, ráadásul a feszültséget is képes ezzel növelni. A film rendkívül fordulatos, habár a legnagyobb csavar kicsit hirtelen jött, mégis zseniális és felejthetetlen, főleg a nagyszerű kamerakezelésnek köszönhetően.

Összességében Serrador műve fantasztikusra sikeredett, aki kedveli a klasszikus horrort, annak csak ajánlani tudom. Viszont a horroron és a puszta szórakoztatáson kívül egy nagyon fontos üzenete van: a háborúknak és egyéb konfliktusoknak a mi jövőnk lesznek az áldozatai, ráadásul így ez az, amit át tudunk adni a gyermekeinknek örökségül: egy világot, ami teljesen megőrült.

Értékelés: 9/10

Kele-man