Kis késéssel (a cikk írásakor már egy hét sincs hátra a harmadik évad kezdetéig) befejeztem a The Strain második évadát. Hazudnék, ha azt állítanám, igyekeztem a megtekintésével – az első évad a szezonzáróhoz közeledve mind történet mind karakterépítés terén rengeteget veszített a lendületből, a második szezon pedig kénytelen volt itt felvenni a szálakat – szerencsére néhány epizódon belül a készítők nem csak összekapták magukat, de a színvonalat is sikerült majdnem minden téren emelniük.

 

Abraham és vámpírvadászai elbuktak – bár csapdába csalták a Mestert a saját fészkében, a szörnyeteg gyermekeivel ellentétben csak súlyosan megsérült a napfénytől, nem pusztult el, az őt ért sérelemért pedig a csapat minden tagja a célpontjává vált. A dolgot súlyosbítja, hogy Eph ex-felesége, Kelly megfertőződött, és vérszívó rémként próbálja levadászni egykori szeretteit – Eph pedig a helyzet súlyossága és elkeseredettsége miatt hosszú idő után ismét az alkoholizmusba kezdett menekülni. Miközben a külvilág előtt lassan lehull a lepel a New Yorkban pusztító járványról, és egyre többen fedezik fel a vérszívó strigoiok létezését, Eldritch Palmerben, a Mester emberi segítőjében egyre több kétség merül fel az ősvámpírral kötött egyezségét illetően. A megingása azonban már képtelen lelassítani az eseményeket – a vámpírok brutális gyorsasággal kerekednek felül az emberi ellenállókon. Utolsó szalmaszálként Abraham megpróbálja felkutatni az Occido Lument, egy ezüstbe kötött ősi kódexet, amely állítólag tartalmazza a strigoiok és a Mester eredetét, a legyőzésükhöz szükséges módszerrel együtt, miután úgy értesül, a kötetet Palmer megrendelésére New Yorkba szállították. Eph és Nora gyógymód helyett megpróbálnak biofegyvert előállítani a vérszívók ellen, az egyre közelgő végső leszámolásra pedig a városba érkezik Quinlan is, egy több ezer éves éves ember-vámpír hibrid, aki vérbosszút fogadott a Mester ellen, és vámpírvadászokat kezd kiképezni, hogy segítsék őt célja elérésben.

Az évad eleje sajnos még súlyosan szenved az előző szezon utórengéseitől, a karakterek mind megpróbálják feldolgozni a vereségüket és egyre reménytelenebbé váló helyzetüket, ezzel a vámpírvadászok oldalán több részen át egy helyben topog a történet – amin szinte kizárólag csak a remek visszaemlékezések segítenek (a rendezésükbe Del Toro is ismét besegített, a Mester aktuális gazdatestének története mellett egy új karakter, a mexikói luchador-horrorfilmekből merített Ezüst Angyal is rövidfilmnek megfelelő, kiváló eredettörténetet kapott). Az évad azonban ezt követően elkezd pörögni, és nincs megállás – kiváló akciójelenetek, karakterfejlődés, rengeteg vámpír, egyre feszültebbé váló történet minden szálon – bár pár elem sajnos kiszámítható (Eph fia, Zach pedig mind karakter mind színészi játék szempontjából majdnem egy egész pontot ront a végeredményen), ezúttal túl sok a pozitívum, túl jó a tempó, a második évad egyszerűen fénysebességgel száguld el az előző szezon hibái mellett, és sokkal színvonalasabban, sokkal nagyobb cliffhangerrel zárul. A színészi játék, a zene, a rendezői és operatőri munka is végig remek, különösen tetszett, hogy amennyire követtem, az évad során egyre jelentősebb mértékben tértek el a könyvektől is (amire szükség is volt, hiszen jóval hosszabbra tervezik nyújtani a történetet, új karaktereket is bevontak, hogy az olvasók számára is tartogasson jelentős meglepetéseket a széria), viszont ez egy-két elemre és szereplőre rányomta a bélyegét – különösen a Quinlan, Ezüst Angyal, Gus trióra, akik közül az előbbi kettő még épp csak megjelent, és elég nyilvánvalóan főleg a későbbi évadokban szeretnének majd rájuk építeni a készítők.

Még ha az első évad végére kicsit meg is ingott a sorozatba vetett bizalmatok, A kór második évada bőven teljesítette az elvárásaimat, remek irányba terelte a történetet, és csak remélni tudom, hogy a következő évad tudja majd tartani ezt a szintet. Ajánlott.

értékelés: 9/10

Zoo_Lee