Ha valaki megkérne, hogy nevezzem meg korunk legígéretesebb horror-rendezőit, a 38 éves amerikai Mike Flanagan igazán előkelő helyen szerepelne a listán. Ebben persze nagy szerepe van annak a ténynek, hogy mindegyik filmje saját, egyedi ötletén alapul, nem csak kiváló direktor, de remek forgatókönyvíró is. Pár éve láttam az Absentia (Alagút) című filmjét, ami azonnal lenyűgözött a misztikus hangulatával, a legjobban viszont az tetszett, hogy milyen remekül nyúlt hozzá egy teljesen egyszerű történethez.
Aztán 2014-ben Flanagan végleg felkerült a horror-térképre, hiszen az elátkozott tükör rejtélyes történetét bemutató Oculus az év egyik legjobb horrorfilmje volt. Ha nem abban az évben készül el Jennifer Kent (The Babadook) szenzációs alkotása, akkor minden bizonnyal bezsebelte volna nálam az év legjobb horrorfilmjének járó megtisztelő kitüntetést. 2016 hivatott eldönteni, hogy merre halad tovább a karrierje, hiszen a mostani dupla-kritikámban tárgyalt két film mellett megpróbálja megmenteni az Ouija folytatását. Az Origin Of Evil alcímmel ellátott prequel októberben végén kerül majd a mozikba, a kétségbeejtően átlagosra sikeredett első rész után Flanagan szerepvállalása az egyetlen dolog, ami rávehet a megtekintésre. A következő évben pedig egy átlagosnak éppen nem nevezhető Stephen King regényt visz majd vászonra, és reméljük, hogy a Bilincsben (Gerald’s Game) inkább a kivétel lesz, ami erősíti a szabályt miszerint a Mester műveiből nem nagyon készülnek értékes filmadaptációk. Na, de most térjünk vissza az idei két filmjéhez!
Hush (2016): a Netflix gondozásában készült klasszikus home invasion mozi alaptörténete első olvasatra lerágott csontnak tűnik. A semmi közepén élő írónőt megtámadó ismeretlen férfi sztoriját semmi esetre sem lehetne eredetiséggel vádolni, azonban van egy kis csavar a dologban. Maddie ugyanis halmozottan hátrányos helyzetben van pszichopata támadójával szemben, hiszen süketnéma. Így viszont könnyen leírhatnánk a filmet, hiszen mi érdekes lehet egy ilyen kiegyenlítetlen harcban? Szerencsére abszolút élvezetes 80 perccel van dolgunk, ami több helyen is bizonyítja, hogy Mike Flanagan nagyon ért a szakmájához.
Kicsit többször kellett volna használnia néhány kreatív eszközt, amiket ügyesen kitalált (pl.: alternatívák végigjátszása bizonyos döntési szituációkban, Maddie-vel való teljes audiovizuális azonosulás), de ettől függetlenül egy abszolút korrekt thriller/horror egyveleget kapunk, ami végig leköti a nézőt. A Kate Siegel (Flanagan felesége) és John Gallagher Jr. duó erős teljesítménnyel rukkol elő, élvezetes csatájukat néztem volna még egy darabig, bár azért a forgatókönyv nem mentes néhány idegesítő, evidens hibának tűnő megoldástól. Ettől függetlenül emlékezetes darab a Hush, bár nálam ez a leggyengébb Flanagan-film.
10/7
Before I Wake (2016): ez a sötét, gyermeki fantáziákon alapuló fantasy/horror stílusában sokkal közelebb áll hozzám, mint a Hush, ugyanakkor itt több helyen éreztem döcögni a forgatókönyvet, mint a home invasion mozi esetében. Ennek ellenére a remek színészi teljesítmények, a jól sikerült vizuális megvalósítás és a történet egésze egy igazán egyedi összképet adnak, ami engem abszolút eltalált. Nem szeretném lelőni a film poénját, a felfedezés izgalmát rábíznám mindenkire, ugyanakkor roppant örvendetes módon itt is tetten érhető, azaz utóbbi években megfigyelhető horrorfilmes trend, hogy megpróbálják a teljes filmet logikailag felépíteni egy kézzel fogható, valódi problémára, ami ráadásul nagyon aktuális is. A The Babadook, vagy akár pl. az It Follows is így tett, ezúttal egy árva kisgyermek szemszögéből láthatjuk, hogy miként próbálnak megbirkózni egy szörnyű traumával a gyerekek.
A slusszpoén ezúttal az álmokban keresendő, ugyanis Cody (Jacob Tremblay) alvás alatti víziói megelevenednek és bizony nem csak a szép álmok, de a nagyon sötétek is. Erre az új örökbefogadó szülők hamar rájönnek, azonban Jessie (Kate Bosworth) a megoldás keresése helyett inkább arra használja Cody adottságát, hogy néhány percre újra együtt lehessen egy tragikus balesetben elveszített kisfiával. Csak idő kérdése az újabb tragédia, ami után Jessie egyetlen kiutat talál, alaposabban beleássa magát Cody múltjába és megpróbálja megmenteni a fiút. A történet nem mentes a következetlenségektől és talán annyira nem is nehéz kitalálni a végét, de mindenképpen dicsérendő a felépítése és a szimbolikája, ráadásul ilyen sztorival sem találkoztam még. Aki látta a nagyszerű Room (A szoba, 2015) c. filmet, az tudja, hogy Jacob Tremblay nagyon tehetséges gyerekszínész, amiből azért itt is sikerül néha megvillantani valamit. Kate Bosworth Jessie szerepében kicsit halványabb, de a nagyon szomorú, barna szemeket simán hozza. Kicsit eseménytelen a film, óriási mészárlásokra végképp nem kell számítani, de aki szereti a sötét, kellemesen misztikus, egyedi, természetfölötti meséket, az jó helyen jár.
10/7
Mindkét filmet nyugodt szívvel ajánlom az idei év felhozatalából, az sem kizárt, hogy visszaköszönnek majd a top 10-es listámon pár hónap múlva. Addig is egyelőre maradok a kicsit szigorúbb pontozásnál.
afiaf
Be the first to comment on "Mike Flanagan dupla-kritika: Hush (2016) / Before I Wake (2016)"