Remélem a legtöbben közületek szoros ismeretséget ápolnak a Frank Herbert fennen szárnyaló fantáziájában megfogant homokférgekkel, melyek az író Dűne ciklusának kvázi főszereplői. Ezek az óriási férgekre emlékeztető leviatánok mélyen az Arrakis nevő sivatagbolygó homokja alatt élnek és csak akkor jönnek a felszínre, ha valaki megzavarja nyugalmukat. A továbbiakról elég legyen annyi, hogy nem egészséges dolog megzavarni egy homokféreg nyugalmát.

De hagyjuk az irodalmat, minden valamire való horror rajongónak ismerős lehet a Kevin Bacon nevével fémjelzett Tremors című horror-komédia 1990-ből, ahol szörnyeink látszólag igen szoros rokonságot ápolnak Herbert lényeivel. Ki gondolná, hogy mélyen a Góbi-sivatag homokja alatt állítólag él egy állat, mely még ha nem is ér el olyan gigászi méreteket, mint rokona az Arrakison, de méretéhez viszonyított veszélyessége bizony versenyre kelhet mindkét kuzinjáéval. Ez az állat a mongóliai halálféreg.

A mongóliai halálféreg, vagy helyi nevén allghoi khorkhoi (bél-féreg) színe vörösesbarna, hossza eléri az 1,7 métert, vastagsága pedig egy felnőtt férfi karjáéval vetekszik. Félreértések elkerülése véget, a Góbi-sivatag lakói nem azért nevezték el bél-féregnek, mert valamilyen állat vagy ember belső parazitája lenne. Mindössze arról van szó, hogy valóban egy nagy rakás belsőségre emlékeztet. Az elbeszélések szerint szája, szeme, vagy úgy általában akármilyen érzékszerve nem kivehető, bőre sima, féregszerű. Ami viszont a halálféreg legjellemzőbb tulajdonsága, hogy minden képzeletet felülmúlóan halálos. Ha nyugalmát megzavarják, a homokból kiemelkedve maró hatású anyagot, vagy mérget fecskendez áldozataira, mely a bőrt sárgára színezi és igen gyors – és valószínűleg fájdalmas – halált okoz. Egyes vélemények szerint, a halálféreg által kifecskendezett méreg a bőrfelülettel érintkezve átmarja azt, majd a véráramba kerülve szenderíti jobb létre azt a szerencsétlent, aki egy ideig elmondhatta magáról, hogy találkozott a modern kriptozoológia egyik “legnépszerűbb” legendás állatával.

Milyen halálféreg az olyan, mely csupán egyféleképpen képes végezni áldozatával? Bizony az allghoi khorkhoi nem afféle “one trick pony” – ahogy a művelt francia mondaná -, a halálféreg méltó a nevére. A Góbi-sivatag nomád pásztorai között széleskörűen elterjedt az a nézet, hogy a sivatagi féreg képes elektromos impulzusssal leteríteni akár egy kifejlett tevét is. Az egyik elbeszélés szerint egy paleontológus éppen a sivatag homokját bökdöste egy fémpálcával, mikor hirtelen se szó, se beszéd, holtan esett össze. A megdöbbent benszülött kísérők pedig egy mongóliai halálférget láttak eliramodni a homok felszíne alatt. Ez a beszámoló azért is megdöbbentő, mert a tudomány jelenleg nem ismer olyan, halaknál magasabb rendű állatot, mely elektromos töltést lenne képes előállítani és raktározni a testében. Márpedig az említett szerencsétlenül járt tudós esetében mással nehezen magyarázható a halál beállta, mint azzal, hogy a halálféreg a fémrúdon keresztül eredményes elektrosokk kezelést hajtott végre.

A mongóliai halálféreg élete nagy részét a homokba fúrva tölti, állítólag csak az év egy bizonyos részében (június – július) lehet a felszínen is megpillantani, általában sivatagi esők után. A bennszülöttek véleménye szerint a féreg gyakran időzik egy bizonyos bokor, a fekete szakszaul (góbi-sivatagi nomádok jóformán egyetlen tüzelője) közelében. Ennek alapján feltételezik, hogy a féreg a mérgét nem is belsőleg állítja elő, mint például a kígyók, hanem a a fekete-szakszaul gyökerén parazitaként élő úgynevezett goyo növényből nyeri azt ki (ahogy például a Dél-amerikában honos nyílméreg békák is teszik ottani mérgező növényekkel). A történet ott sántít egy kicsit, hogy a goyo növény mérgező mivolta egyáltalán nem bizonyított.

De ezzel a mongóliai halálféreg létezése is így van, mind a mai napig. Egészen az 1920-as évekig a lény léte teljesen ismeretlen volt a nyugati világ előtt. Ekkor történt, hogy egy amerikai paleontógus olyan feltételekkel kapott ásatási engedélyt a mongol prominensektől, hogy rendben van, turkálják nyugodtan a homokot dinosaurusok után, de ráérő idejükben próbáljanak befogni élve, vagy holtan egy mongóliai halálférget. A lény utáni kutatás az 1990-es években kapott új lendületet, amikortól is egy bizonyos cseh felfedező, Ivan Mackerle szervezett számos kutató expedíciót a féreg felkutatására. A Mackerle által vezetett és a később őt követő expedíciók sem voltak képesek minden kétséget kizáró bizonyítékot találni a szörnyeteg létezésére. Egy dolog azonban bizonyos, a helyi lakosság egyértelmű tényként kezeli, hogy a mongóliai halálféreg egy valós, létező entitás és nem pedig a legendák szülöttje, melyel az öregebb pásztorok riogatják a fiatalabb pásztorokat a tevetrágyából rakott tűz körül a hűvös sivatagi éjszakákon, miközben kumiszt kortyolgatnak és a nyereg alatt puhított kecskehúst majszolgatják jó étvággyal.

Ha azonban a halálféreg létezik, miféle lény lehet? A témával foglalkozó kriptozoológusok egybehangzóan kizárják, hogy a lény valóban valamiféle féreg lenne. Még a rendszertanilag legfejlettebb csoportnak számító gyűrűsférgek is igényelnek bizonyos mennyiségű nedvességet az életben maradáshoz. A morfológiai hasonlóságok ellenére tehát kevéssé elképzelhető egy annyira specializálódott féregfaj, mely ennyire függetleníteni tudta magát a víztől. Egyszerűen túl nagy lenne az evolúciós ugrás, főleg, ha az elektromos szerv feltételezett létezését is figyelembe vesszük. Ugyanez igaz a második szóba jöhető csoportra, a kétéltűekre is. Létezik ugyan egy lábatlan kétéltű csoport (Caecilian), de ezek kültakarója legalább annyira nem teszi lehetővé a sivatagi életmódot, mint a gyűrűsférgeké. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy a mongóliai halálféreg valamiféle hüllő. Ezt ugyan elsőre kizárni látszik a beszámolókban elhangzó síma, pikkelyektől mentes bőr, de a hüllők bizony képesek a sivatagi létre. Az évmilliók során a Góbi-sivatag elzárt területein kialakulhatott egy olyan hüllőfaj, melynek apró, egymást jól fedő pikkelyzete valóban féregszerű benyomást kelt. A kígyók között előfordul olyan faj, mely képes mérgét méterekre kilövellni (feketenyakú köpködő kobra – Naja nigricollis). Ezen kívül, hüllők esetében az “eletromos szervre” is létezik egyfajta magyarázat: ellentétben a halaknál, iletve porcoshalaknál előforduló mechanizmussal, ahol az izmok munkája hozza létre az elektromos energiát az állat testében, hüllők esetében elképzelhető, hogy a pikkelyes bőrfelülethez dörzsölődő homok gerjeszti a töltést, az elektromosság pedig magában a kültakaróban tárolódik és érintés hatására sül ki. Mindez persze csupán feltételezés, de látható, hogy a hüllők valóban optimális jelöltnek, ha a halálféreg taxonómiai besorolása kerül szóba.

Még egy érdekes adalék a halálféreg felkutatását célzó expedíciók egyikével kapcsolatban, példázandó, hogy a science-fiction milyen mértékben képes belefészkelni magát, még a komoly kutatók fejébe is: Mackerle első kutatóútjára egy “dobolót” is magával vitt. A dobolót az Arrakis sivataglakó bennszülöttjei használják, hogy az a homokon rezgéseket keltve magához vonzza a homokférgeket. Talán mondani sem kell, hogy a halálféreg-csalogatás nem járt sikerrel. Meckelre annyira komolyan vette a Herbert fejében megfogant “a homokféreget vonzza a homok rezgése” dolgot, hogy később még kisebb robbantásokkal is próbálkozott, hátha a doboló nem bizonyult elég hatékonynak. A Góbi-sivatagban felrobbantott töltetek azonban nem hozták el a várva-várt találkozást a mondóliai halálféreggel, csupán felkavarták azt a homokot, melynek mélyén talán ott rejtezik az allghoi khorkhoi legendájának megoldása.

Gabblack