Nemrég elindult új rovatunkban, a Vérmérsékletben olyan témákat feszegetünk, amelyek szembemennek a többség véleményével és nem feltétlenül váltanak ki egyetértést mindenkiben. Oldalunk mindig is hűen képviselte azt a véleményt, hogy az ellentétes kritika is értékes, amennyiben az érvekkel alátámasztott és elfogadható gondolatok fűződnek hozzá. Közismert filmeket, sorozatokat, könyveket vesézünk ki a “másik oldalról” is, a vitában pedig várjuk szeretettel a Ti véleményeiteket is. Első részünk Ryan Murphy népszerű sorozatának, az American Horror Storynak az új évadáról szólt, míg most a sokak által végletekig elítélt Szerb film másik oldaláról ejtenék néhány szót.
Mitől lesz jó egy horrorfilm vagy egyáltalán, mitől lesz objektíven jó egy film? Attól, hogy élvezzük, attól, hogy egyetértünk vele, attól, hogy örömet vált ki? Nem hiszem. Attól, hogy eléri azt, amit a rendező el akart érni vele, hogy gondolatait a filmvásznon megvalósítja, legyen annak tartalma akár botrányos, akár burkolt, akár sokkoló. És a Szerb filmnél szerencsére ez pont így van. Már persze annak, aki hajlandó venni a fáradtságot, hogy meg is értse, nem csupán a vizuális megjelenítésre koncentrál, mert akkor valóban csak egy mondanivalótól mentes kegyetlenkedés. Ha azonban jobban megvizsgáljuk a 2010-es botrányfilmet, rájövünk, egy tökéletesen megírt forgatókönyv és remek színészi játék szinte tökéletessé varázsolta Srdjan Spasojevic művét.
A filmnek kettős mondanivalója van. Az egyiket aligha kell külön magyarázni, remekül kirajzolódik az emberi kétségbeesés és tehetetlenség a főszereplőnek köszönhetően. Véleményem szerint kreatív gondolat volt ezt éppen a pornóiparon keresztül a szemünk elé tárni, így még jobban előtörnek az állatias ösztönök, a családfenntartás és a megfelelési kényszer szülte olykor embertelen reakciók és döntések. A szeretteinkért valóban mindenre képesek vagyunk, akár még a bizonytalanba is belevágunk a jobb élet reményében.
A másik mondanivalóhoz már inkább a dolgok mögé kell néznünk, illetve meghallgatnunk a készítők szavait. A rejtett kritika több dolgot is érint, kezdve a szerb filmgyártástól a politikai erőkön át egészen a nyugati világ érzéketlenségéig. “15-20 éve ez az első olyan fim, amelyet nem pénzeltek a Nyugatról. Itt már nincsenek független filmek, kizárólag állami megrendelés és külföldi pénzelésű alkotások – ez elfogadhatatlan. Elegem volt már az olyan jellegű filmekből, amilyenek folyamatosan készültek az országban. A nyugati emberek teljesen érzéketlenné váltak azzal szemben, ami körülveszi őket, de ha egy háborús történetet mesélnek el a filmvásznon, ha meglátnak egy mezítlábas kislányt a képernyőn, rögtön elérzékenyülnek – mondta Spasojevic. A film kapcsán egyébként nagyon sok kritikus elismerősen szólt, rendkívül sokat dicsérték mind a rendezőt, mind a filmkritikus forgatókönyvírót, így tehát afelől kétségünk se legyen, hogy szakmai berkekben igenis elismerést váltott ki a Szerb film. Hogy őszinte legyek, Spasojevic szavait nem tudom alátámasztani, ám cáfolni sem. Nem vagyok tisztában Szerbia belpolitikájával, miként a filmiparban uralkodó állapotokról sem tudok bőségesen írni, de elhiszem a készítő szavait, hogy nem csupán egy öncélú, magamutogató film a műve, hanem lényegesen több annál.
Szintén elvitathatatlan, hogy profi műről van szó. A már említett színészi játék egészen lenyűgöző, a főszereplő, Srdjan Todorovic alakítása vad, állatias, ezáltal rendkívül hiteles. A művészien beállított jelenetek, a fényképezés, a naturális megjelenítés mind-mind tökéletes. Nagyon szép jeleneteket látunk, nagyon jó rendezésben.
Sajnos nagyon szeretjük azt hinni, hogy amit látunk a filmeken, az nem a valóság. Erre a horrorfilmek tökéletesen alkalmasak is, hiszen alienek nem léteznek, Freddy Krueger nem tör majd soha az életünkre, ahogyan az égből sem esnek majd le cápák, hogy megzabáljanak minket. De ne gondoljuk, hogy a Szerb filmben látottak ne léteznének a világon, hogy ne lenne valósághű a mű minden perce. Tudom én, az ember nem azért ül le a képernyők elé, hogy szörnyűségeket lásson és letargiába essen, hogy mégis mivé lett az emberi faj, de attól még kár lenne letagadni azt, hogy mi emberek igenis ilyenek vagyunk. Sajnos a Szerb film sokkal realisztikusabb, mint szeretnénk, hogy legyen – és ettől lesz fantasztikusan jó Spasojevic filmje, hogy művészien, de mégis naturálisan mutatja be az emberi fajt.
Kritikánkat a Szerb filmről itt olvashatod el!
(Varin)
Olvasgattam a Facebookon fellelhető véleményeket, gondolatokat, melyből elsősorban azt szűrtem le, hogy a nézőknek nem sikerült lefejteni a film felszínét. Úgy vélik, hogy értik a rendezői szándékot, de mégsem láttak a képsorok mélyére. A gondolataim a mozival kapcsolatban nem teljesen önállóak, tekintve, hogy jómagam – hallva a véleményeket – inkább alaposan felkészültem rá, mintsem meggondolatlanul vessem magam a történetbe. Így elsősorban azt gondolom, hogy a környezet, a pornóipar, a szexualitás, mint az emberi ösztönök egyik legősibbje, nem véletlen választás a rendező részéről. Ennek ellenére nem hiszem, hogy a szexuális aberrációkra, úgy általában az emberi természet kegyetlen mivoltára akart rávilágítani, vagy éppen a filmiparban uralkodó állapotokat kívánta ezzel az ábrázolásmóddal minősíteni. Egyszerűen így, ezen a módon lehet azonnal és félreérthetetlenül kapcsolatot teremteni ember és ember között, lehatolni a legmélyebb mélységekig, ahol valójában mind egyformák vagyunk. Megteremtve az alaphangulatot a film már nem szól egyébről, mint az említett nyugati kultúra képmutatásával való szembesítésről, de leginkább mégis a szerb társadalom lealjasodott, elállatiasodott jelleméről. Arról, hogy ez a nemzet a háborúk kegyetlenségeit még nem heverte ki, hogy a társadalom még nem tért magához a mérhetetlen sokkból, mely abból fakadt, hogy családok, rokonok lettek szeretteik árulói, hogy minden szorosabb emberi köteléket legyűrt a túlélés ösztöne, hogy a politika kijátszotta egymás ellen a munkatársakat, barátokat, hozzátartozókat. A csecsemős jelenet – véleményem szerint – egyszerű ítélet, melyben a rendező abbéli meggyőződésének ad hangot, mely szerint az ember, különösen pedig a szerb ember sorsa már a születésekor megpecsételődött. A társadalom romlottsága visszafordíthatatlan, s esélyt sem ad a megújulásra, a reményre, egy új és méltósággal teli emberi életre. A főszereplő bosszúja sem több egy elkeseredett ember utolsó próbálkozásánál. A szomorú – és talán éppen emiatt igazán megdöbbentő a film vége -, hogy már a halál sem megváltás, nem egy lehetséges menekülési útvonal. A rendszer sem a születés, sem az elmúlás pillanatában nincs tekintettel az emberre.
Összegezve a fentieket, úgy vélem, hogy a film “csupán” egy kegyetlen háború sújtotta nemzet tragédiája, és nem több. Maximum egy utolsó, kétségbeesett kiáltás a nyugati világ irányába.
Kis utánaolvasással és a film végignézésével én is szinte teljesen arra a megállapításra jutottam mint mrazo. Bármennyire is meghökkentő és brutális a képi megjelenítés, a mögöttes üzenet miatt nem lehet félresöpörni csupán felháborodottságból szerintem.