A hatvanas évek elején még kicsit másképpen értelmezték a távoli bolygók világát. Persze, az Uránusz, mint a hetedik bolygó, a maga világoskék tükröződésével, a tengelyhajlásával és furcsa mágneses terével határozottan egy érdek alannyá teheti az égitestet. Sidney W. Pink és csapata pedig nem először dolgozott a science fiction világában, ám közel sem a valósághűségéről volt híres és bizonyította ezt azzal, hogy sem az atmoszférának, sem a gravitációnak nem volt tudatában a rendező és afféle hold 2.0-ként viselkedett szinte minden az alkotásban.

Ezzel viszont még korántsem értünk a végére a furábbnál is furább megoldásoknak. A történetszálról e helyütt érdemes megemlékezni, ugyanis elképesztő laza stílusa és “cheesy” momentumai váltják egymást. Az emberiség a kétezres évekre rettentően békés, felfedező fajjá alakul, és a közeli bolygók kolonizálása után az Uránusz következik (nem a híres-neves Ur-anus hangsúllyal, hanem a kevésbé vicces kiejtéssel), és gyorsan megismerkedünk a személyzettel, ami abban merül ki, hogy kiderül, mindegyik nagy kujon volt a Földön, és lóg a nyelvük a nők után. Aztán a földreszállásnál már nagyon komolyak a szándékaik, és újra a misszióra koncentrálnak a rengeteg mérőműszerrel ellátott pilótafülképen, ami inkább hasonlít egy Star-Trek hídra, és a kimért, már-már opportunista brigád egy gigantikus mérőműszerről győződik meg, minden rendben van a bolygó felszínén. Az sem zavarja őket, hogy az ajtó magától kinyílik és hogy kiesett nekik egy kis idő, amikor a Pink Floyd egyik albumborítójáról lemászó fénygörcs hipnotizálta a szereplőket. Apropó, van olyan kedves és jópofa az idegen lény, hogy angolul karattyol végig, így a néző direktben élvezheti a szándékait, megölve ezzel az összes létező feszültségforrást, ami kialakulhatott volna.

Ezt követően a bolygó egy része átalakul az űrhajósok elméjének darabkái által, ami egy remek ötlet és a megvalósítás – legyen az bármilyen puritán, jól asszisztál ehhez az irányhoz. Rövidesen eljut a sztori az istállóból a fagypont alatti űrbarlangba és hallucinációkon keresztül szörnyek és jó macák jelennek meg (felváltva) a snitteken.

A dán-amerikai koprodukció nagyon sajátosan értelmezi a párbeszédeket, kioltva mindennemű izgalmat, teljesen természetesnek véve a legtöbb, emberi mércével mérve furcsa változást és az emberekre támadó idegent. A láthatóan gyógyszer hatása alatt álló tagok dialógusai vérszegények, hiányoznak a teátrális mozdulatok és roppant kiszámíthatóak. Ehhez érdemes hozzászámolni az egyeztetési hibákat, bár nem fordul elő túl sok és a furcsa öszvér megoldást, melyet a plánok váltakozásával próbáltak elérni. Az effektek azért többé-kevésbé rendben működnek, bár vannak arcfájdító húzások (az űrhajó landolása igazából a felszállás, csak visszafelé lejátszva és a nagyon nevetséges, mosogatókesztyűből, bukósisakból és dodekaéder alakú plexiből álló űrruha mindenképp ide tartozik), de a stop-motion trükkök és a nagy díszletek képesek megteremteni a hangulatot a zenével és a színes fényekkel karöltve.

A fél évszázaddal ezelőtti filmművészet rajongói kivételével sajnos nem sok embernek nyújt bármi élvezetet ez a darab, de így is egy éppen nézhető alkotás, ami a maga idejében vélhetően sokak fantáziáját ragadhatta meg és egy alapvetően érdekes elképzelést játszik túl. A pontozás nem igazán adja vissza, mint ahogy sok esetben – a valódi elképzelésem a filmről, így ha teheted, érdemes rávetni egy pillantást, már csak a merész és logikátlan ötletek miatt is.

Értékelés: 3/10

Plendil