Az emberi elmével való szórakozás saját fajunk egyik közkedvelt tevékenysége szokott lenni magasabb körökben. William Eubank rendező filmje pedig nem az a habkönnyű játszma, amire a Hollywood-i csörtéket építeni szokták. Sőt, pont ellenkezőleg, azzal vívja ki a rokonszenvet, hogy beleviszi a nézőt egy bigott konteóba, hogy aztán onnan fordítson még egyet a történteken. Ennek azonban jó a végére járni, amihez egy sor pozitív hozadék is társul.

Három infózseni járja az amerikai utakat, ugyanis egy hekker nyomára szeretnének bukkanni, aki kompromittálta mindhármukat, s majdnem kirúgták õket az egyetemről. A személy hangvételű hajsza közben egyre többet megtudhatunk hármójuk egymáshoz fűződő viszonyáról. Az egyik srác mankóra szorul, ugyanis a lábában izomsorvadást diagnosztizáltak. A lány a barátnője, ám kettejük kapcsolata korántsem harmonikus. A srác nem igazán érti a szeretet lényegét és inkább elfordul, melyben a betegsége is nagy tényező. A road movie-nak kinéző első negyede a filmnek nem is sejteti, hogy amikor egy elhagyatott házra találnak a nevadai sivatagban, az mindhármójuk életét megváltoztatja. Az ébredés pedig nagyon fájdalmas. Nic napjait követhetjük figyelemmel, ahogy egy földalatti kutatóbázison kell kötelező rabságban élnie, amíg a vegyvédelmi ruhás magas beosztású katonák kérdezgetik. Hamar rá kell jönnie, hogy a barátaival nem szabadulhat meg egykönnyen és ha meg is teszi, utána sem lesz sosem biztonságban.

Nagy fordulatokat tartalmaz az alkotás, mely a meglehetősen alacsony büdzsé ellenére gyönyörűen fényképezett és kiváló zenei aláfestésekkel és motívumokkal gazdagítja azt az egyébként sem gyenge alapot, melyen halad a történetszál. Amellett, hogy a nézőnek meg kell barátkoznia azzal az érzéssel, hogy a film utolsó kockájáig nem láthatja a teljes képet a történetről, fontos eleme a műnek a színészi alakítás. Habár a többség fiatalokból és kevésbé ismert tagokból áll (természetesen nem Larry Fishburne-re gondoltam), mindenki hozza legalább az elvárható szintet, sőt, Brenton Thwaites személyében egyfajta szuperhős kezdemény alakul ki a maga tragédiáival és hatalmas lemondásaival. A Damon-t alakító Fishburne pedig meglepő lassúsággal és kimértséggel kommunikál, de természetesen ennek is bőven ott lapul a filmben az oka. Kettejük rivalizálása és kémiája pedig a leülős jeleneteket is képes feldobni. A film utat enged részben egy másik, manapság igen kedvelt vonalnak, mégpedig a szuperhős vonulatnak, ám a végkifejlet ezt le is zárja egy az egyben. Kár érte, ugyanis ilyen szempontból érhette volna a befogadót egyfajta megkönnyebbülés, viszont erre nem kerítenek sort, érthető okokból.

A rendezés erősre sikeredett, a forgatókönyv érdemei nélkül persze mit sem érne. Ami egész elképesztő, az a CGI és a speciális effektek részletessége, és mint ilyen – méltó arra, hogy komoly science fictionként emlegessék. A vágások és a lassított jelenetek pedig képesek fokozni a feszültséget, ami szintén egy fontos kellék a végtermék szempontjából, de ezen a területen kicsit elhasal a múvi. Hiába a nyomasztó és drámai lépések, valahogy egy idő után nem képes az adott jelenet fenntartani ezt a mértékű feszültséget.

A film mondanivalója pedig mindenképpen az, hogy az ember – akár a filmeket tekintve is – képes volt lebecsülni az univerzumot, ami mindig képes visszaütni. Akkor pedig pláne, ha egyáltalán nem számítunk erre. Abszolút nézős film, és minden apróbb hiba ellenére is a lényeget tisztán szállítja az orrunk elé.

Értékelés: 6/10

Plendil