Már az elején szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy ez egy dán rendező művészhorrorja; aki nincs hozzászokva az ilyen filmek elvontságához, kaotikus történetvezetéséhez és metaforikus képi világához, az unalmasnak, esetleg egyenesen taszítónak fogja találni, ezért nem ajánlanám jó szívvel mindenkinek.  Viszont azt is szeretném leszögezni, hogy a Neon démon szerintem műfajában idén a legjobb film; emberemlékezet óta nem jöttem ki remegve moziteremből.

Nézzük, mire számíthatsz, ha mégis beülsz megnézni.

Történet

Jesse, a tizenhat éves, ártatlan, vidéki szépség Los Angelesben próbál szerencsét. Mivel sem énekelni, sem táncolni nem tud (és észből sincs túl sok), beautyblogger modell lesz, a karrierje pedig meredeken ível felfelé. Ezalatt barátokat, csodálókat, de főleg irigyeket és ellenségeket szerez, és végül megtanulja, hogy az, hogy valakit felemészt a munkája, esetében nem csak egy metafora.

Ezt a történetet láttuk már, rengetegszer. Gondoljatok csak a Chicago-ra, a Burlesque-re vagy a köztévé egyetlen nézhető sorozatára, a SMASH-re, a horror háza táján pedig például a Suspiria (Sóhajok) vagy a Fekete hattyú juthat eszünkbe. Ez utóbbiból egyébként pofátlanul koppint sokat merít a Neon démon motívumok terén, a vér motívuma, a női vécé, mint visszatérő helyszín, a hasba szúrt rivális mind-mind ismerős lehet (jobban belegondolva ez sok nőközpontú horrornál így van, hirtelen a Carrie és a Repulsion jut eszembe, kommentben várom a további filmcímeket).

 

Tudat alatt

A nyúlfarknyi cselekmény iszonyatosan lassan bontakozik ki, de ez egy művészfilm, nem az számít, mi történik a vásznon, hanem hogy mi történik bennünk. A szereplők szörnyen, iszonyatosan keveset beszélnek, de ez tudatos döntés a rendező részéről.

“A csend maga a mozi! Annyira hozzá vagyunk szokva a hangokhoz; folyton beszélnek hozzánk. Nagyon ritka, hogy hosszabb ideig csend vesz minket körül. Így a csend miatt az emberek kényelmetlenül érzik magukat. De a csend arra is rávesz minket, hogy sokkal mélyebben fogadjuk be, amit látunk, mert nem mondanak nekünk semmit… A csend aranyat ér. Arra kényszeríti a közönséget, hogy belépjen a filmbe, mert már senki nem mondja meg neki, hogy mit gondoljon.” – nyilatkozta a rendező, Nicolas Winding Refn a kézjegyének számító, kínosan hosszú néma jelenetekről. És igaza van.

Miközben a vásznon egy óra ötven percig nem történik semmi, majd az utolsó tíz percben (spoiler) valaki megeszik valakit, bennem a film végére annyi szorongás gyűlt össze, hogy remegve jöttem ki a moziteremből – az az igazság, hogy nem teljesen értem, miért. A Neon démon filmnek rossz, élvezhetetlen, de mégis képes arra, amire a magas művészetnek csúfolt alkotások sem mindig: átad egy érzést, egy gondolatot, ami itt horror lévén a rettegés.

Ehhez hozzájárul a szintén a rendező kézjegyének tartott kontrasztos, neonszínű, túlexponált képi világ (bár saját bevallása szerint ezt nem direkt csinálja, színvak lévén csak így látja a színeket…), és az eszméletlen képi világ. A jelenetek között felvillanó neon vaginaszimbólumoktól kezdve a stroboszkópos jelenetben egy-egy villanásnyi időre  barbie-babákra kicserélt szereplőkön át a fojtó dizájnerruhákig minden filmkocka tudat alatt vési be ezt a kényelmetlen érzést. Erre jön még a darkwave zene, ami néha olyan hangsúlyos, hogy inkább éreztem magam egy fétishpartin a régi Gyárban, mint egy moziteremben, de ez a videoklipszerű atmoszféra csak tovább erősítette azt a bizonyos érzést.

 

És a film lelép a vászonról

Azokat a műveket tartom zseniális horrornak, amik képesek önmagukon túl is megrémíteni, amik akkor is velem maradnak, ha becsuktam a könyvet, ha kiléptem a moziteremből.

Az, hogy a nők féltékenyek egymásra, senkinek nem lehet meglepetés, régi meséktől és legendáktól kezdve (Hófehérke, Báthory grófnő legendája, mindkettő inspirációként szolgált a Neon démonhoz) a mai popkultúráig rengeteg alkotás feldolgozza. De ez a film nem is csodálkozik rá; helyette csak a szürrealizmus és a realizmus határán kötéltáncolva megpróbálja megmutatni, milyen is ez belülről.

Engem (valószínűleg) soha nem fognak megenni, a szépségemért meg pláne nem. De azt már tapasztaltam, hogy más, kisebb helyzetekben miket vagyunk képesek művelni magunkkal vagy egymással a siker érdekében. És ez az igazán ijesztő, nem az, hogy valaki megeszi Elle Fanning szemgolyóját.

 

Ennek a filmnek az az egyetlen, de hatalmas hibája, hogy nem egy kis vidéki artmoziban láttam, mert akkor imádtam volna, akkor 9/10-et kapna. De mivel multiplexekben vetítik (üres nézőtérnek), horrordrámaként reklámozzák, mintha széles közönségnek szánták volna, nem nézhetjük el neki, hogy nem széles közönségnek szóló filmes nyelvet használ.
Értékelés: 6/10

 

 

 

Annie (aki nem ehető)