1979. január 7-én, amikor a vietnami csapatok elfoglalták Phnom Penh városát Kambodzsában, az előrenyomuló csapatokkal tartott több riporter is. Közülük ketten felfigyeltek egy épületre, amelyből förtelmes bűz áradt, ezért, hogy megtudják annak eredetét, úgy döntöttek, utánajárnak, mi lehet a szag forrása. Mivel az épületegyüttes első ránézésre leginkább egy iskolának tűnt, a két riporter mondhatni gyanútlanul lépte át a kapukat, ám hamar rájöttek, hogy a magára hagyott komplexum valóságos földi poklot rejt.

Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy észrevegyék, valami nagyon nincs rendben a hellyel kapcsolatban, hiszen már a földszinten rengeteg holttestet találtak, némelyik vaságyakhoz láncolva feküdt, a padlót borító vér pedig még csak nyomokban száradt fel. Ezt követően felfedezésüket jelentették a katonáknak, akik átvizsgálva az épületet, fokozatosan, mondhatni szobáról szobára fedezték fel annak borzalmait. A hely ugyanis, amire a két riporter rátalált, nem más volt, mint a vörös khmerek halálgyára, a Tuol Sleng, kódnevén az S-21-es egység.

1975-ben, a hatalomátvételt követően a vörös khmerek -akiknek célja a tökéletes kommunizmus megteremtése volt- alapjaiban formálták át Kambodzsa közigazgatását. Az állam ezentúl a Demokratikus Kambodzsa nevet viselte, eltörölték a pénzt, a szabad piacot, a magántulajdont, betiltották a „külföldi mintájú” öltözködést, a vallást, valamint új időszámítást vezettek be, amelynek kezdete 1975 volt. A tébolyodott hatalom vezetője, Pol Pot célul tűzte ki, hogy totális hatalomgyakorlása közben kiirt minden olyan embert, aki nem rendeli teljes mértékben alá magát akaratának, aminek következtében mintegy kétmillió nem khmer származású embert gyilkoltak le, négy éves pályafutásuk során pedig becslések szerint összességében csaknem hárommillió ember haláláért felelősek. A gyanakvó rezsim haláltáborokat üzemeltetett, ezek közül pedig mára a leghíresebb az S-21-es intézmény, vagyis a Tuol Sleng.

A Tuol Sleng 1976-ban kezdte meg működését, maga az épület eredetileg iskola volt, ezt alakították át később börtönné. Az itt dolgozó „alkalmazottak” javarészt 15 és 19 éves koruk közt lévő fiatalok voltak, akiket főként paraszti háttérből származó családok gyerekei közül toboroztak. A komplexum mintegy 1000-1500 embert tartott fogva egy időben, rendszerint megközelítőleg kétszer egyméteres cellákban. Az épületről köztudott volt, hogy aki ide egyszer bekerül, nagy valószínűséggel nem látják többet, mivel a hatalom a megsemmisítendőnek ítélt egyéneket küldte ezekbe az intézményekbe. A túlélők – szám szerint hét (!) ember – beszámolói alapján az S-21-nek sajátos működési rendszere volt. Az ide hurcolt embereket brutális kínzásokkal rávették az abszurd vádakra adott vallomástételre, majd ezek után azokat, akik nem haltak bele a kihallgatásba, a közeli táborba vitték, ahol megölték őket. Naponta mintegy 100 emberrel végeztek ilyen módon, összességében pedig körülbelül 16-17 ezerre teszik azok számát, akik az S-21-ben vesztették életüket. Érdekesség, hogy fennmaradt a börtön egyfajta házirendje, amelynek néha a tragikomédia határait súroló pontjai az alábbiak voltak:

1. Válaszolj a kérdéseimre, kitérő nélkül!
2. Ne próbálj félrevezetni!
3. Ne próbáld titkolni, hogy a forradalmat hátráltatod!
4. Kérdéseimre azonnali választ kell, hogy adj!
5. Ne beszélj a saját értékeidről, sem pedig arról, hogy mi a forradalom valódi lényege!
6. Ne jajgass, ha megkorbácsollak vagy ha áramot vezetek beléd!
7. Ne csinálj semmit, ülj egy helyben és várj a parancsaimra! Ha nincs parancs, hallgass! Ha felteszek egy kérdést, azonnal válaszolj!
8. Ne kezdj el beszélni a származásodról – csak azért tennéd, hogy eltitkolj valamit!
9. Ha megszeged valamelyik parancsot, korbácsolást kapsz vagy áramot vezetnek beléd!
10. Ha bármelyik ponton nem engedelmeskedsz, tíz korbácsütést kapsz vagy öt elektrosokkot!

Természetesen, mint minden olyan helyen, ahol a szenvedés és a halál ilyen méretekben fordul elő, szárnyra kapnak a kísértethistóriák, és egyéb parajelenségekről szóló mendemondák. A múzeumban dolgozó személyzet tagjai váltig állítják, hogy az épület kísértetjárta, szilárd meggyőződésükre pedig tökéletes tanúbizonyságként szolgál egy mindennap gyakorolt rituálé Az ebédszünetekben ugyanis külön ételt szolgálnak fel a szellemek számára, máskülönben elmondásuk szerint nem tudnak nyugodtan étkezni, mivel a zajok és a poltergeist-jelenségek lehetetlenné teszik a zavartalan táplálkozást. Mivel az áldozatok nyilvántartása még most sem teljes, így egy külön stáb dolgozik ezen, közülük néhányan arról számoltak be, hogy munkájuk közben hallják a velük egy szobában lévő kísértetek zajait, szerintük azért, mert így próbálják segíteni őket. A kambodzsai emberek a maguk módján próbálják feldolgozni történelmük legsötétebb korszakát: néhányan felemlegetik az ősi jövendöléseket, amelyek egy olyan háború eljöveteléről szóltak, amelyben egészen az elefántok hasáig fog érni a folyóvá duzzadó kiontott vér. Mások azt mondják, hogy a Pol Pot rezsimje alatt szolgáló katonákat démonok szállták meg, egyesek pedig egy régmúltban élt kegyetlen kambodzsai uralkodó bűntetteinek súlya szállt vissza rájuk.

A vörös khmerek megbuktatása után, az egykori halálgyárat múzeummá alakították át, így a mai napig megtekinthetők az embertelen körülmények, amelyek között emberek ezrei lelték halálukat. A különféle helységeket szinte érintetlenül hagyták, egyes szobák falait pedig az áldozatok képei borítják. Mivel az itt szolgáló katonák menekülésük során szinte mindent maguk mögött hagytak, teljes betekintést nyerhetünk a borzalmakba. Megtalálhatók többek közt a mindennapi kínzások eszközei, a gyötrelemmel kicsikart, kézzel írott vallomások, az elkobzott ruhák. Majdnem az összes fogolyról készült kép megtalálható, ezek a képek már önmagukban is rengeteget mondanak (néhány rabnál látható, amint szegecsekkel rögzítették a nyilvántartási számot a bőrükhöz). A falakat sok helyen Vann Nath, egy túlélő rab festményei díszítik, aki emlékeiből táplálkozva festette le a börtönélet hétköznapjait.

(Absvrd)