Az első sokkoló élmény a korhatár-besorolás realizálásakor ért engem, hiszen a 12-es karika egészen nevetséges egy olyan mozi esetében, amikor az emberiség kiirtása a cél. Itt aztán nem fogunk kaszabolást és vértocsogást látni – gondoltam magamban.

Sajnos hamar hátra is dőltem a székemben, de közel sem az elégedettségtől. Az az elképesztő kliséhalmaz és kiszámítható jelenetek sorozata, ami az első perctől az utolsóig jellemezte a filmet, egészen elkeserítő volt. A szereplők tökéletesen hozták azt, amit az emberek vártak tőlük: Jeff Goldblum laza volt, Judd Hirsch humoros, Bill Pullman megkapta a hős patrióta szerepét, a szépfiúk atomlazák voltak, a tudósok furcsák – nem volt egyetlen eredeti, újszerű karakter sem a filmben. Lehet, hogy Will Smithtől nem kellett volna sajnálni az 50 millás csúcsgázsit.

Maga a sztori is sántított, elintézték egy laza legyintéssel. A két évtizeddel ezelőtti idegenek itt hagytak egy űrhajót Afrikában, ráadásul nem is az emberiséget jöttek kiirtani, hanem a Föld magjában turkásztak volna. Ja, amúgy meg vannak még más fajta ufók is. Kész, pont, katyvasz az arcba, de valami újat csak ki kellett találni.

A film közben egyébként sokat gondolkoztam… Kinek is készült a folytatás? Azoknak, akik szerelmesek az első részbe vagy pedig azoknak, akiknek fogalmuk sincs az 1996-os klasszikusról? De nem tudtam dönteni, nem tudok még most sem. Egyrészt Okun doki személyének jelentősége szinte egyáltalán nem lett megmagyarázva, másrészt azonban Emmerich hihetetlen ötlethiányban szenvedett. Szinte teljes jeleneteket, teljes párbeszédeket emelt át az első filmből, szégyentelenül lopva saját alkotásából. Ez persze csak azok számára kínos, akik szinte betéve tudják az első részt, azoknak viszont igencsak. Egy megindító Bill Pullman-monológ, az elnöki fogadtatás a győzelem után, Levinsonék egymással való társalgása, az ázsiai robbantás és a többi.

Persze a látvány magáért beszél, a grafikusok kitűnő munkát végeztek a számítógépek előtt, így a CGI-ra semmi panaszunk nem lehet. De a vizuális effektek közel sem kárpótolnak mindenért bennünket, még a pusztítás is olyan semmilyen volt, olyan steril. A befejezés pedig előrevetíti egy még ennél is nevetségesebb harmadik rész vízióját, amely már végképp kilép a misztikus, szerethető sci-fi kategóriájából.

A Függetlenség napja 2. része számomra sokadik bizonyítéka annak, hogy a 3D-s mozitechnológia betörésével a látvány mellett teljesen másodlagossá vált a forgatókönyv, a cselekmény és a színészi játék is. Ez pedig gyakorlatilag nevetségessé tette a folytatást, elhomályosítva bennünk egy húszéves, csodálatos és szerethető sztorit.