Mai modern világunkat egyre jobban ellepik a gépek. Már szinte mindenünk gépiesített, avagy, hogy egy mostanában trendinek mondható szóval éljek: okos. Okos a telefonunk, az óránk, a kocsink, a hűtő, a wc és még sorolhatnám napestig. A gépek mindennapi életünk részeivé váltak, az élet szinte elképzelhetetlen már nélkülük. De vajon hova vezet ez az egész?

A nem is olyan távoli jövőben járunk. Az emberek egyfajta cyborg életet élnek. Agyukba miniatürizált számítógépek vannak ültetve, melyek megkönnyítik mindennapi életüket. Természetesen a plusz kényelmet az amerikai hadsereg katonái is élvezik, akik így szemük előtt megjelenő virtuális célkeresztekkel, éjjellátóval, mozgásérzékelővel ellátott apró módosítások segítségével szálnak harcba a haza védelmében. Bevetéseiket, mesterséges intelligenciával ellátott harci drónok és egyéb robotok segítik. Történetük főhőse, Mills egy új, fejlettebb, tanulni és alkalmazkodni képes harci programot és egy azt hordozó egységet fejlesztett ki, melyről megdöbbentő, és nem várt, kissé furcsa adatok érkeznek a kiképzés helyéül szolgáló magányos szigetről. Hogy kivizsgálhassa mi is történt a szigeten bevetett programot hordozó újfajta harci egység prototípusával, egy állig felfegyverzett katonai egység kíséretében elküldik az ominózus helyszínre. Fogadtatásuk pedig nem lesz baráti.

A film alaptörténete közel sem mondható korszakalkotóan egyedinek. Gépek kontra emberek megoldással már ezeregy filmben találkozhattunk, kisebb nagyobb sikerrel, gondoljunk csak a Terminator vagy Mátrix szériákra. Véleményem szerint az alap sztori elcsépelt tényével a készítők is tisztában lehettek, mert a Kill Command nem próbál több lenni, mint ami: egyszeri könnyed szórakozást nyújtó B kategóriás sci-fi film. S a művel kapcsolatos egyetlen problémám az előző mondat utolsó két szavában keresendő: sci-fi film. A neten szinte mindenhol sci-fi horror besorolást kapott a drága. Ám a horrorhoz annyi köze van, mint nekem az atomfizikához, ergo semmi. Sehol egy parás rész, sehol a feszült, hátborzongató hangulat, még csak a mostanában oly divatos jumpscare megoldással sem találkoztam benne. Egyszerűen nem tudok olyan pontot mondani a filmből, amire ráerőszakolhatnám a horror jelzőt. Ez itt kérem szépen nem horror! De ennek ellenére még is oly ügyesen odaszögezett a képernyő elé másfél óra erejéig, hogy mire feleszméltem már a stáblista menetelt előttem. Mert bár az egész alkotásból süt a B kategóriás jelző, mégsem mondhatom ócskának. A CGI kategóriájához mérten pazarul fest, a látvány rendben van, a cselekmény nem unalmas, és a karakterekbe se tudok belekötni. A film készítőinek sikerült a 80-as 90-es évek tipikus hangulatát belecsempészni a Kill Command-ba. A főhőst kísérő katonai egységben, minden ilyen típusú filmet jellemző karakter megtalálható: komor parancsnok, az egyetlen nő, aki férfinak képzeli magát, a bunkó, a zöldfülű, a kötelező néger halott stb. A színészeket persze nem jelölném Oszkár díjra, de alapvetően komoly problémáim nem voltak. Harcosaink szép sorjában kerülnek át a tulvilágra, a rejtély megfelelő adagonként fokozódik (legalább is próbál, de hát már szerintem mindenki tudja miről is van szó), a parancsokról kiderül, hogy ő is tud normális lenni stb. Egyszóval minden ezt a kategóriát jellemző momentum előkerül, s bár már sokadjára látjuk a jól bevált receptet működés közben, még is elégedettek vagyunk azzal amit kapunk.

A Kill Command nem próbál több lenni, mint ami. S bár a horror filmekhez abszolút semmi köze nincs, még is egy egyszeri könnyed szórakozásnak megfelel. Szódával elmegy, vodkával kiváló.

értékelés: 6/10

Wooltur