Hallott már valaki közületek a hulderekről? Ha most az első reakciód erre a kérdésre az lenne, hogy „A hul…miről?”, akkor sem kell kétségbe esni, ugyanis a hulderek mifelénk nem honosak. A hulderek külsőleg csábító meztelen nőnek tűnnek, formás hátsó fertályukon ökörfarokkal. Egészen Skandinávia sűrű erdőségeiig kell utaznunk, ha találkozni szeretnénk egyel, és még ekkor is furcsán tekintene ránk az idegenvezetőnk, ha esetleg eszünkbe jutna visszakövetelni pénzünket a találkozás meghiúsulása esetén. A hulderek ugyanis a valóságban nem léteznek, csupán a norvég, svéd, finn mítoszok világában. Vagy talán mégis?

Mindig van valami nehezen megfogható bája a low-budget filmeknek, egyszerűen lehetetlen őket egy vállrándítással elintézni. Vagy azért, mert az anyagi forrás hiánya olyan megoldásokra szorítja a készítőket, melyet ritkán látunk a szerencsésebb produkcióktól és az újdonság, vagy szokatlanság ad némi pluszt az elegyhez (legyen szó akár történetről, akár vizuális megvalósításról), vagy – a negatív szélsőség – amikor az elkészült mű annyira rossz, hogy elcsodálkozunk azon, kinek jutott eszébe még azt a relatíve kevés pénzt is a projektbe ölni. Mindkét esetben rengeteg muníció áll az önjelölt filmkritikus rendelkezésére, hogy ízlés szerint az egekig magasztalja a művet – miközben kíméletlenül ostorozza a dollár tízmilliókból gazdálkodó nagyobb stúdiók munkáit -, vagy megsemmisítő csapást mérjen rá, megnézésétől elrettentve minden kósza lelket, aki netán eddig ilyen dőreségeket forgatott a fejében.

A norvég Alexander Nordaas rendező, író 2012-es Thale című alkotása valahol a két véglet között foglal helyet. Az internetet böngészve látszik, hogy az önjelölt kritikusok véleménye is erősen megoszlik a témában. Előre bocsájtom, hogy én a fanyalgók táborát erősítem, és le kell szögeznem, nem a CGI minősége befolyásolt véleményem megformálásakor. Számomra mindig sokkal fontosabb volt, hogy egy történet összeáll-e egy kerek egésszé, nincsenek-e benne elvarratlan szálak, logikai bukfencek. Ezek mind olyan dolgok, melyek nem a pénzről szólnak, csupán gondos írói munka és alapos odafigyelés szükségeltetik hozzájuk. Mivel a Thale sajnos hemzseg az ilyen jellegű hibáktól, így nem igazán tudok jó szívvel gondolni rá.

Leo és Elvis bűnügyi helyszín-takarítók, akik soron következő munkájukat végzik egy erdő közepén lévő házikóban. A ház belseje igencsak gyomorforgató: az eltávozott véres cafatjai terítik be a kis kabint. Az újoncnak számító Elvis gyomra erősen tiltakozik a képi és – valószínűleg – szaghatások ellen. Miközben tapasztaltabb kollégája a maradványok feltakarításával foglalkozik, a férfi felfedez egy titkos pincelejáratot. A pince leginkább egy nyugdíjba vonult sorozatgyilkos rejtekhelyére emlékeztet: a furcsa képek a falon, az évtizedek óta lejárt konzervek és porlepte, de nagyon tudományosnak tűnő eszközök igencsak megrémítik őt. Leo tiltakozása ellenére, Elvis belehallgat az egyik magnószalagba, melyen a hely gazdája valószínűleg a kísérleteit dokumentálta. A hangfelvételen egy idős férfi hangja hallható, amint egy másik személyhez beszél. Amitől azonban megfagy az ereikben a vér az a felvételen ezután felhangzó női sikoly. A kissé sokkolt párosunk ezután már nagyobb körültekintéssel folytatja a kutatást és rövidesen megtalálják a sikoly feltételezett gazdáját: a laboratórium közepén álló, tejfehér folyadékkal töltött kád mélyén egy meztelen fiatal nő bujkál. Az átlátszatlan vízbe lógó vezetékek nyilvánvalóan az ő létfenntartását voltak hivatottak elősegíteni. Meglepett párosunk első reakciója természetesen hasonló a miénkhez: a lány valószínűleg egy őrült gyilkos leendő áldozata volt. A lány azonban nem beszél, sőt némi dúdolgatáson kívül nem is nagyon kommunikál a két férfival. Lassan Leo és Elvis számára mégis világossá válik, hogy a nőt nem egy sorozatgyilkos rabolta el és tartotta fogva. Sőt Thale – ahogy fogva tartója nevezte – nem is nő, sőt igazából nem is ember. Rövidesen az is nyilvánvalóvá válik, hogy Thale-t valaki, vagy valakik keresik és nagyon meg akarják találni.

A film – mint már fentebb utaltam rá – tele van megmagyarázhatatlan és meg nem magyarázott eseményekkel, levegőben lógó kósza, elejtett utalásokkal. Amikor a két fickó megtalálja a láthatóan rémült és sokkos lányt az erdő közepén, eszükbe sem jut kihívni a rendőrséget. Leo inkább a főnökét hívja fel és nem is sürgeti különösebben a dolgot. Egyáltalán, egy bűnügyi helyszínről lévén szó, a hatóság miért nem kutatta át a kalyibát? Elég zavaros az is, hogy a főgonosznak miért is van szüksége olyan nagyon a lényre, mihez akar kezdeni vele. Van némi utalás emberekénél jelentősen nagyobb hő termelő képességre, de a többi néma csend. Egy homályos mondat elhangzik a hulderek eredetéről is, de az inkább zavart kelt, mintsem fényt gyújtana a kíváncsi néző elméjében. Megválaszolatlan marad az az alapvető kérdés is, hogy Thale miért hasonlít szinte megszólalásig az emberekre, míg fajtársaira ez koránt sem igaz illetve, hogy a lány farkának eltávolítása miben segítette elő a lény elrejtését.

A képi megvalósítás átlagos, a CGI elviselhető. A történet lassú folyású, néha elrévedő, ami nem is lenne önmagában probléma, csak arról van szó, hogy a – legalábbis az alkotók szándéka szerint – mélyebben szántó tartalom átadásához megfelelő színészi játékra is szükség lenne. A Leo-t és Elvis-t alakító két színészről nekem a kétezres évek német vígjátékai ugranak be, mely – valljuk be – nem túl hízelgő összehasonlítási alap. Hasonló a helyzet az antagonistával is, bár erről talán maga a színész kevésbé tehet: karaktere sablonos és súlytalan. Egyedül a Thale bőrébe bújó Silje Reinamo-ra nem lehet panasz.

Sajnos a Thale egy olyan low-budget film, melyet nem a pénz hiánya tett középszerűvé. Nehéz a műfaji besoroláson is zöld ágra vergődni: egy részről horror a véres, vagy ijesztő jelenetek és a nyugtalanító légkör miatt, másrészről fantasy a tematika miatt. És akkor még ott van a drámai szál, mely a film legkevésbé sikerült része. De, ugyebár láttunk már nagyon hasonló stílusjegyekkel kiváló alkotásokat, szóval a műfaji öszvérség nem mentő körülmény. Azt kell mondjam, hogy a hulderek mítosza megérdemelt volna egy összeszedettebb koncepciót, egy jól megírt forgatókönyvet, ne adj Isten, még néhány hitelesebb színészt is. Akik jól jártak ezzel a filmmel azok a hulderek: a Thale megtekintése után nem valószínű, hogy kíváncsi szörnyvadászok özönlik el Norvégia sötét erdeit utánuk kutatva. Ők pedig élhetik tovább békés életüket a fák sűrűjében, abban a tudatban, hogy az emberek továbbra sem hisznek a létezésükben.

Értékelés: 5/10

Gabblack