A Higurashi no Naku Koro ni főbb állomásain már végigkísértelek titeket. Volt rettegés, bizonytalanság, édibédiség, kegyetlenség, könnyek, szomorúság, melankólia, gyilkosság, őrület, tragédia, járvány, pszichológia, szociológia, kriminológia, patológia, infektológia és miegymás… Izgultunk, élveztük, lezártuk, rájátszottunk és sarkalatosan is megvizsgáltuk a cselekményt. Itt az ideje, hogy kevésbé kellemes részre is rátérjünk: szeretik élőszereplős verzióként is adaptálni a sikeres animéket. Ez elsülhet jól és (többnyire) rosszul. megosztom veletek a tapasztalataimat, gondolataimat a Higurashi két filmjével kapcsolatban. Öveket becsatolni, popcornt elővenni. Sör legyen kéznél!

Higurashi no Naku Koro ni (2008)

Nem fogom ugyanúgy kezdeni ezt a cikket csakazértsem. Viszont tele lesz ilyen stílusú megjegyzésekkel. Deal with it! Ha az ember fia elkezd megnézegetni élőszereplős animéket, akkor elsőként várja a picsogóskislányokat és a vérzőorrúkisfiúkat. Nyilván nem igazán szeretne ragaszkodni hozzájuk, de a sztereotípia az már csak ilyen makacs dolog. Rock zenében is elvárjuk a basszusgitárt, nem? Persze, ha horrorról van szó, akkor inkább valami Ringu szerű félelmetes filmre számítunk, hosszú fekete hajakkal, amelyek minél kevesebbet engednek láttatni a lányok arcából. A Higurashitól inkább azt várnánk el, hogy megmutatja ezt a kettősséget és létrehoz egy iszonyatosan feszült, abnormális atmoszférát, amitől megborzongunk úgy istenesen.

De láttuk az Outbreak-ben, hogy megvalósítható ez úgy is, ha simán csak hentelés van, csak para a szituáció és egyszerű, mezei horrort csinálunk belőle. Valami ilyesmivel próbálkozott a rendező, Ataru Oikawa. A feldolgozásban Maebara Keniichit kidobták az iskolából Tokyoban, mert verekedett. Emiatt kerül a vidéki falucskába. De egyáltalán nem az a kellemes légkör lengi be a sulit, mint számítanánk, inkább egy súlyosan nyomasztó és lidérces hangulatba csöppen. Erre jócskán rájátszik a zene (Kenji Kawai) és az operatőri munka (Kazuhiro Shirao), ami viszonylagosan nagyondurvánlassú képmozgással erre még egy jó nagy lapáttal rá is pakol. Valahogyan mégis sikerül Keniichinek beleilleszkednie a diákok közé, akik sajnálatos módon a kontraszthatást szintén nélkülözik. Mindenki azonos korú a főszereplők közül − még magasságban sem látunk nagy különbségeket. Az összes csajszi creepy és mosolygós. De nem az az ölelnivaló, mint az animében, hanem inkább a messzireelkerülném-típus. Sötét sikátorból inkább kimenekülnék, ha ilyenekkel összefutnék. Cserébe egysíkúak, nincs igazi személyiségük, egyszóval, amitől féltünk, megvalósult: bár az atmoszféra, amelyet megteremt a film nem rossz, de a szereplők csapnivalóak.

Kár érte, mert akár – a hiányérzettől eltekintve – jó kis horror is lehetett volna. Így viszont egy középszerű, mégis nyomasztó thrillert kaptunk. Tényleg benne volt a lehetőség, hogy jó legyen, de úgy döntöttek, hogy a színészi játék nem számít semmit sem, beáldozták inkább az egész Higurashit, úgy, ahogy volt.

A zenéje nagyon jól sikerült, hogy mondjak valami jót is róla, azonban ez eléggé kevés. Még a történetet is nagyjából jól meghúzták. Csak az a baj, hogy az első 4 rész eseményeibe belekevertek mindent a teljes évadból és így szájbarágós lett ez is. Sokkal jobban tetszett az animének azon megoldása, hogy az elején még kérdőjeleket hagyott maga után és utána örvényszerűen, látszólag random darabkákat mutatott be nekünk a puzzle-ből. Ehhez képest itt egy kavalkádot kapunk, egy egyveleget, és így elvész a mű legerősebb elemeinek egyike. Márpedig, ha már a kawaiiéspszichohorror jellegét már amúgy is elvesztette, akkor nem marad más, mint egy otherteenhorror. Ami sajnálatos számomra és szerintem minden rajongó így gondolja (legalábbis Ázsián kívül, hiszen valószínűleg ott sikeresebb lehetett).

Nagyon vontatott az egész és hatásvadász lett inkább, mintsem jó. Valószínűleg szándékosan. De például a zene nélkül iszonyatosan unalmas volna (így sem kapunk szívrohamot, mert minden elő van készítve, egyszerűen tudjuk, mikor fog valami szörnyű történni). Ennél jóval többet érdemelt volna ez a feldolgozás.

Értékelés: 5/10

 

Higurashi no Naku Koro ni: Chikai (2009)

A folytatás lehetősége természetesen ugyanúgy adott volt, ahogy nem állt meg a sorozat a 4. résznél, hanem mindenféle magyarázat nélkül hömpölygött tovább. Kérdezhetnénk, hogy ha az első rész végülis egy középszerű horrorrá alakult át, akkor a második adaptáció elronthatja-e ezt. És perszemiértisnelehetnerosszabb, hiszen a maradék részeket mondjuk az Outbreak-kel kicsit vegyítjük, belenyomjuk egy alig kétórás filmbe és… − annak rendje, s módja szerint tönkretesszük.

Mert ez nem volt elég a rendezőnek, valamiért úgy döntött, hogy nincs kedve JÓL befejezni az alkotást, inkább egy mégvontatottabb és teljesenirreális végjátékot írt nekünk. Gyakorlatilag az anime sorozat végét dolgozták fel benne, de lévén kihagyják egy az egyben a középső részt, így sikerült egy katyvaszt létrehoznia, amit tovább kevertek azzal, hogy olyan jeleneteket szúrtak bele, amelyek iszonyatosanunalmasak – de tényleg!!! A záró jelenetsorozat, ami maximálisan – még ha epikusnak készült is – öt percet kellett volna, hogy tartson, elhúzódik olyannyira, hogy inkább nevetségessé válik, mintsem feszültséget okoz bennünk. Az a rész konkrétan para módon drámai, tragikus kellett volna, hogy legyen. Ehelyett a két főszereplő egy idegölő szenvedést nyom le nekünk, amiből nem arra következtetünk, hogy nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, hanem arra, hogy a rendező olyan utasításokat adott a szereplőknek, amelyek egymással ellentétesek voltak és így létrejött egy nyári melegben nyűgösen hisztizős jelenet.

Iszonyatosan sajnálom, hogy ezt is sikerült elbaszni, de olyannyira, hogy minden lehetőséget kihasználtak erre. Komolyan ott volt a potenciál, megtehették volna, hogy vagy kihagyják ezt az egészet, vagy csinálnak egy rövidebb, de JÓ verziót. Nem, ezt kihagyták… Erről kár több szót ejteni.

KÉREK VALAKIT, HOGY VÁGJA MEG EZT A FILMET, HOGY JÓ LEGYEN. Addig senkinek sem ajánlom. De TÉNYLEG. Nincs köztetek valaki, aki csinál ebből a két fosból egy jó vágást?

Értékelés: 2/10

Smaragd Sárkány