Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a képregény-, illetve a szuperhősfilmek reneszánszának lehetünk tanúi. Hollywood az utóbbi években jóformán megszámlálhatatlan mennyiségben ontja magából a hol jobb, hol rosszabb rebootokat, folytatásokat, vagy filmen még sosem látott szuperhős-történeteket. Amikor éppen kifogytak a Supermanekeből, Batmanekből, X-menekből és még ki tudja milyen „manekből”, jöttek a kevésbé közismert figurák, mint Deadpool, vagy Antman, a média pedig ezektől az alkotásoktól volt hangos. A mainstream képregény-adaptációk árnyékában húzódik meg csendesen egy 2014-es alkotás, mely talán szintén érdemes lenne rá, hogy a nagyközönség jobban megismerje.

A Dan Schaffer hasonló című képregényéből készült The Scribbler – magyarul talán „a firkász” vagy „a firkáló” lenne a helyes fordítás – annak idején elég vegyes fogadtatásban részesült. Egy igen rövid, limitált mozis megjelenés után szinte azonnal DVD-re lett száműzve a projekt. Nem is érdemes ezen nagyon elcsodálkozni, hiszen a The Scribbler nem egy szokványos szuperhősfilm, a képregény-adaptációkra jellemző egyszerű, könnyen befogadható, akciódús történet sem igen jellemző rá. Ami viszont van neki – atmoszféra és némi mondanivaló -, az pedig ugyebár az agyonhypolt blockbusterek többségéből hiányzik.

Főhősünk, Suki nem is tekinthető a szokványos értelemben vett szuperhősnek, ő csupán az egyike annak a 12 dokumentált személyiségnek, akikkel egy testen osztozik. A disszociatív személyiségzavarral küzdő lány erősebben-gyengébben manifesztálódó alteregói között azonban van egy – a Scribbler -, akinek igenis vannak természetfeletti képességei. Ez a rejtélyes személyiségtöredék néma, csak írás útján képes kommunikálni a világgal. A kommunikációt nem is veszi félvállról, képes alaposan kidekorálni a cella, majd később az apartman falát, ahol Suki a napjait tölti. Suki múltjáról nem sokat tudunk meg, csupán, hogy igen fiatalon, az utcáról került az elmegyógyintézetbe. Dr. Sinclair, a kísérletező kedvű pszichiáter tehát kiváló jelöltnek tekinti őt új találmánya tesztelésére, mely arra hivatott, hogy a nemkívánatos személyiségtöredékeket asszimilálja, vagy eliminálja. A módszer a keresztségben a „Siamese burn therapy” nevet kapta, mely pontosan olyan kellemes, mint amilyennek hangzik: lényegében egy készülék, mely elektrosokk útján teszi helyre a paciens kissé fragmentált elméjét. Az első néhány személyiség sikeres jobblétre szenderítése után Sukit egy hordozható egység birtokában egy átmeneti szállásra helyezik át, ami arra rendeltetett, hogy a gyógyulófélben lévő pszichiátriai páciensek itt, mintegy elkezdhessenek visszaszokni a normális társadalomba, miközben attól mégis el vannak szigetelve bizonyos mértékig.

Suki kisebb-nagyobb nehézségek árán megismerkedik a Juniper Tower excentrikus lakóival, köztük Hogannel, aki abban a kiváltságos helyzetben leledzik, hogy egyedüli férfiként tengeti életét egy háztömbnyi hölgy társaságában. A terápia folytatódik, ám Suki lassan rádöbben, hogy a Scribbler nem kíván beletörődni a terápia „random” voltába és inkább a saját kezébe venné az irányítást. A gép egyre kevésbé hasonlít eredeti alakjára: minden kezelés alkalmával a Scribbler mindig újabb és újabb modullal bővíti ki az egységet, hogy mi célból, Suki csak találgatni tud; a Scribbler alkotó tevékenységgel töltött órái ugyanis teljesen kiesnek Suki számára. A lány aggodalmai csak fokozódnak, mikor a beköltözés után furcsa halálesetek sora veszi kezdetét, a Scribbler által kidekorált falon pedig egyre nagyobb számban sorakozik a „gyilkos” felirat.

A film egy érdekes kérdéskört feszeget, mégpedig azt, hogy személyiségünkre vajon milyen és mekkora hatással vannak a társadalmi elvárások. Vajon tisztában vagyunk-e azzal, kik is vagyunk valójában, mikor a külvilág felé folyamatosan csak egy álarcot mutatunk, egy olyan maszkot, melyről úgy gondoljuk, hogy az pontosan olyan képet mutat rólunk, amilyet a társadalom elvár? Vajon a sok egymásra rakott maszk alatt képesek vagyunk még felismerni a saját valónkat, vagy az már eggyé olvadt azzal, aminek láttatni akarjuk magunkat? A modern társadalmi elvárások tükrében szükség van-e egyáltalán saját személyiségre, mikor azt úgyis csak otthon a négy fal között vehetjük elő? Ha pedig – ne adj Isten – valakinek eszébe jutna lerántani magáról a maszkok rétegit és kimutatni valódi énjét, azt a társadalom kiveti magából és őrültnek bélyegzi. „Nem az én világom van kifordulva, hanem a tiéd” írja a Scribbler Dr. Sinclairnek, és valóban, milyen alapon döntheti el bárki is, hogy mi a normális? Suki, aki egy kissé bohókás, de relatíve normális lány, pont annyi fóbiával, ami még „belefér”? Vagy valamelyik másik énje? Esetleg a Scribbler, a világító szemével, szuperejével és emberfeletti intelligenciájával? „Én voltam először” idézhetjük újra a Scribblert. A probléma viszont, hogy a társadalom által predefiniált „normális” kategóriába nem fér bele egy gravitációra fittyet hányó, normális módon kommunikálni képtelen, természetfeletti lény. A Scribblernek szüksége van Sukira, hogy kommunikálni tudjon, hogy kapcsolata lehessen a külvilággal. Ez a film végkicsengése is: a hangsúly az egyensúlyon van – Jin és Jang.

A film látványvilágára nem lehet panasz: jobb hasonlat híján, mintha – az amúgy szintén jobb sorsra rendeltetett – Sucker Punch töltött volna el egy varázslatos éjszakát Terry Gilliam egyik rémálmával és az ők kettejük szerelemgyereke lenne a The Scribbler. Mivel ez utóbbi író-rendező munkásságának komoly tisztelőjének tekintem magam, ez egy igen hízelgő megállapításnak számít. A szereplőgárda leginkább sorozat-színészeket vonultat fel: a Sukit alakító Katie Cassidy az Arrowból, illetve a Supernatural-ből lehet ismerős, de a Buffy, az Angel, de még a Maffiózók néhány karaktere is tiszteletét teszi. Egyikük sem alkot különösebben maradandót – Katie Cassidytől se várjuk el, hogy Edward Nortonként képes egy hasadt személyiségű embert megformálni -, de valahogy egy képregény-adaptációnál ez teljesen normálisnak hat. Éppúgy, ahogy más környezetben fájóan kétdimenziós, túlexponált nyomozó figurák is halálra idegesítettek volna, de a film által megteremtett világba mégis megvolt a maguk helye. John Suits rendező és Dan Schaffer író talán egyedül ott lőtt egy kicsit mellé, hogy hagyta, hogy a Juniper Tower lakóit módszeresen ritkító gyilkos személyére túl korán fény derüljön. Ezzel a húzásával egy feszült, a nézőt végig bizonytalanságban tartó misztikus thriller helyett egy sötét, kissé zavaros fantasyt kapunk, ahol az elmaradhatatlan végső leszámolás már inkább csak kötelező elemnek, mint tetőpontnak hat. Kár érte.

Összességében az a véleményem, hogy érdemes tenni egy kísérletet ezzel a – fentebb említettek ellenére is – méltatlanul elfeledett darabbal. Alapvető hiányosságai és képregény-adaptációktól nem éppen szokványos stílusa ellenére is több gondolkodnivalót kínálhat egy estére az erre fogékonyak számára, mint mondjuk Superman, Pókember és a Bosszúállók legutóbbi, dollár-százmilliókat felemésztő popcornmozijai együttvéve.

Értékelés: 7/10

Gabblack