A konteós filmötletek az emberi elme egyik zsigeri részét veszik célul és már azzal épp elég beszélgetést képesek generálni, ha egy felszínes, de törődéssel megírt szkript mellé felsorakozik néhány említésre méltó alakítás és valamiféle mondanivaló a zárójelenetig betalál. Shane Mather rendező és John Shand író művénél – egyrészt, mert indie vállalkozás, másrészt nagyon zsebpénzből készült – rettentően szerettem volna film mögé állni, de a készítők erre esélyt sem hagytak. Beletört a bicskájuk, de nagyon. Bár, mint mindennek, ennek is oka van.

A koncepció eleje pedig kíváncsiságot ébresztőre sikeredett: egy, az állam által is támogatott kísérletsorozat fontos információit a megbízást teljesítő rablóbanda tulajdonítja el egy bőrönd formájában, azonban nyakig benne vannak a pácban, ugyanis lassacskán a tervezet vezetője rászáll az egyénieskedő megbízóra és a piti bagázsra. A rablást és a menekülést folyamatosan kíséri a sok vörös folyadékban úszkáló jelenet, hullanak az emberek, mint a legyek, azonban semmilyen érzelmet nem képes kiváltani, köszönhetően a gyenge megvalósításnak. A támadókból lesznek az üldözöttek, miközben az elszeparált kísérleti telepre navigálják a még életben maradt revolverhősöket, hogy ott érthetetlen helyzetekbe keveredjenek, megküzdjenek a fehér vegyvédelmi ruhás alakokkal és lassacskán elvérezzenek. Vannak még persze mellékszálak, mint a megbízó értelmetlenül hosszú tortúrája, a különleges páciensként kezelt szép nő kínzása, de említhetném a világ egyik legkevésbé indokolt szexjelenetét, vagy a sekélyes párbeszédeket is.

A sztori összességében képtelen működni, nagy bajok tapasztalhatók a kohéziós elemekkel, túl sok az olyan jelenet, amire az égvilágon semmi szükség és a túl sokáig az arcunkba tolt állóképek sem segítenek a töredezett alkotáson. A vágás általában elfogadható, néhol viszont csapnivaló; fel sem lehet fogni, mi történt, már új jelenetben találjuk magunkat. Sajnos a titkos üzelmekről is alig-alig derül ki valami, így hiába a vágyakozás, hogy legalább valami nyakatekert magyarázatot kapjon a néző, erre nincs esély.

Egy teljesen és egy részben pozitív dolgot azért mindenképp érdemes megjegyezni. Az igazán pozitívum a rengeteg vér, gore-jelenet használata, még akkor is, ha néhol a pénzhiány miatt egyszerűen kellett megoldani a halálok. Ez feltétlenül jó, hogy mindezek ellenére és az idő közben lelépő speciális effektes hiányában sem csorbult az addigi minőség. A másik jó dolog egyértelműen a zenei betétek használata, bár időnként inkább éreztem egy évtizedekkel ezelőtti krimiben magam, mint a mai korban, de nem tagadom, ez segített elviselni a bosszantó problémákat. A kérdőjeles jelenetek között szerepel egy kis nekrofília, ám a színészek makacssága miatt látni nem sokat lehet belőle.

Tény, hogy a minimális büdzsé és a számos probléma, mint hogy a szkriptet még akkor is átírták, amikor javában folytak a felvételek – erősen befolyásolják a nézhetőségét, és sajnos nem sok kiemelkedő pontja akad, bármilyen szemszögből tekintünk rá.

Értékelés: 3.5/10

Plendil