Az újabb kori orosz filmgyártás nem igazán kényeztet el minket az utóbbi időben, legalábbis közönségfilmek terén. Az elmúlt tizen-egynéhány évben két film van, ami az eszembe ötlik – orosz és nézhető -, és mindkettő címében szerepel az „őrség” szó (Éjjeli őrség – 2004, Nappali őrség – 2006).  Nem volt ez mindig így. Elég csak felidézni a méltán világhírű Andrej Tarkovszkij nevét, akihez olyan filmeposzok fűződnek, mint az azóta egy amerikai feldolgozást is túlélt Solaris, vagy a mai napig rendkívül hatásos és izgalmas Sztalker.

Ha már a Sztalker szóba került, az eredeti regény szerzőpárosának (Sztrugackij testvérpár – Arkagyij és Borisz) – nevéhez számos egyéb kiemelkedő alkotás is társul – leginkább a science-fiction műfajában. Ezek egyike a „Trudno byt bogom” azaz „Nehéz istennek lenni”. A regény megfilmesítésének posztszovjet ötletét (létezik egy német-szovjet változat Peter Fleischmann rendezésében 1989-ből) egy szintén régi motoros, Alekszej German karolta fel és indított útjára egy majd’ 15 éves projektet, hogy tervét keresztülvigye. Maga a forgatás 6 évet vett igénybe, 2000-től, 2006-ig bezárólag és ezután követeztek a stúdiómunkálatok. German meg sem élhette filmjének elkészültét: 2013-ban elhunyt. Felesége és fia folytatta a vállalkozást és végül az elkészült művet 2014 februárjában mutatták be Oroszországban.

„Ez nem a Föld”. Ezekkel a szavakkal indul German majd 3 órás eposza és valóban, a szembetűnő hasonlóságok ellenére nem egy elmaradott, középkori földi helyszínen, hanem egy idegen bolygón találjuk magunkat, melyet az emberekhez kísértetiesen hasonló lények laknak. Az Arkanari királyság sosem lépett be a reneszánsz korba, a regnáló hatalom minden haladó szellemű embert igyekszik eliminálni.  Egy 30 tudósból álló csoport érkezik a Földről azzal a feladattal, hogy átsegítse az Arkanari birodalmat a feudalizmusból egy felvilágosultabb korszakba. Van azonban néhány fontos szabály, amit be kell tartaniuk: nem avatkozhatnak be a helyi politikába és nem kényszeríthetik rá a kulturális és technológiai változásokat erővel a helyi lakosságra.

Don Rumata egyike a 30 földi küldöttnek, aki egy nemes úr álcáját öltötte magára és napról napra szembesülnie kell a helyieket sújtó elnyomással, szegénységgel és intellektuális leépülés jeleivel. A helyiek egy része vagy megveti, vagy istenként tiszteli őt. Rumata összetűzésbe kerül az Arkanari királyság főminiszterével, Don Rebával, miközben megpróbál megmenteni egy tudós doktort Reba fogságából. Hosszas viszontagságok után a doktorról kiderül, hogy nem is olyan nagy intellektus, mint ahogy a híre keltette. Rumata reményt vesztve visszavonul kastélyába, amit azonban Reba emberei (A Szürkék) másnap megostromolnak és megölik Ari-t, Rumata feleségét. A csata színhelyére megérkező utazók – köztük egy másik földi tudós – másnap ott találják Rumatát – a csata egyetlen túlélőjét – a romok között. „Istennek lenni nehéz” hangzik el az ominózus mondat bukott hősünk szájából.

Hogy miért éreztem szükségét ilyen részletességgel – talán még spoilereket sem mellőzve – leírni a történetet? Mert a hangsúly itt nem ezen van. A film egy látványorgia, mely azt hivatott bemutatni nekünk, hogyan képesek emberek leélni az életüket sárban és mocsokban, teljes tudatlanságban. Himlőhelyes, szellemileg és/vagy testileg nyomorék embereket látunk, akik förtelmes körülmények között tengetik nyomorúságos mindennapjaikat. Aki egy kicsit is kilógna a sorból, azt kegyetlenül elnyomják, akihez pedig nem tudnak közvetlenül hozzáférni, azt a reménytelenség taszítja kétségbeesésbe. Don Rumata története az ékes bizonyíték arra, hogy bizonyos körülmények között a tehetetlenség még azt is szélsőséges tettek elkövetésére késztetheti, aki éppen ennek elkerülésére esküdött fel. Valóban Istennek kell lenni ahhoz, hogy valaki fölül tudjon emelkedni dühén, haragján, személyes indítékain. Az ember nem erre teremtetett.

 A látványvilág egyszerűen elképesztő. A mindig reménytelenül szürke égbolt, a sártól tocsogó falvak, a zsúfolt belső helyszínek mind egy-egy díszlettervezési remekmű. A film zsigerbe markolóan naturalisztikus, de a hatásvadász sallangok mellőzésével. A kamera nézőpontja szinte végig Don Rumata hátához tapad főleg a zárt, belső terekben, a külső helyszíneken is csak azért távolodik el, hogy még teljesebb premier plánt kapjunk erről a dekadens és nyomorúságos világról. Furcsa, de érdekes koncepció, hogy a Rumatát követő kamera sokszor, mintha valóban jelen lenne: a felbukkanó furcsábbnál furcsább figurák előszeretettel produkálják magukat neki. Ez még egy lökést ad az ártatlan nézőnek afelé, hogy odaképzeljék magukat az Arkanari királyság nyirkos, mosdatlan emberek szagától bűzlő fertőjébe.

Amikor magunkhoz térünk a látvány okozta zsibbadtságból és követni próbáljuk a film történéseit, sajnos nincs igazán könnyű dolgunk. Nyilván az sem segített a dolgon, hogy orosz eredetiben, angol felirattal küzdöttem végig a három perc híján három órás játékidőt, de a párbeszédek zavarossága nem segíti elő a megértést. Amit már fentebb a történet szempontjából az irreleváns karakterek kamerához való viszonyáról leírtam, a párbeszédekre is igaz: minden jött-ment senkinek van valami közölnivalója, hol az időjárásról, hol hasonló, profán vagy egyenesen alpári dolgokkal kapcsolatban. Ez pedig már-már lehetetlenné teszi, hogy rendesen követni tudjuk ki, mit is mondott, kiváltképp felirat alapján.

Nehéz végső ítéletet hozni ennek a filmnek kapcsán. Egyrészről a látvány és hangulat magával ragadó. A film megnézése után is sokáig ott motoszkált a fejemben egy-egy jelenet, mozzanat, annyira a hatása alá tudott vonni. Másrészről viszont a történet nehezen követhető és ez, a felettébb hosszú játékidővel kiegészítve nem teszi Alekszej German művét könnyen befogadhatóvá. A kitartóbb, érdekességek-furcsaságok iránt fogékony sci-fi rajongóknak ajánlom legalább egyszeri megtekintésre, akik viszont akciódús, könnyed esti szórakozásra vágynak, messziről kerüljék el.

Értékelés: 7/10

Gabblack