Az idei Titanic Filmfesztivál kínálatát lapozgatva futottam bele Lucile Hadzihalilovic rendező Évolution című, ígéretesnek tűnő filmbe. Műfaji besorolás: dráma, horror, rejtély. Ráadásul egy spanyol, belga, francia koprodukcióról beszélünk? Mi más kéne még?

Alapvetően rühellem az olyan filmeket, melyek mindenáron megpróbálják belém sulykolni mondanivalójukat. Legyen szó kínos, erőltetett monológról, párbeszédről, vagy képekben megjelenő észosztásról; az a tény, hogy ha az író/rendező úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy filmjének mondanivalója eljusson a közönség agyáig, ilyen eszközökre van szükség, na ott valami nem stimmel a gépezetben.  Aztán persze van az éremnek a másik oldala is, amikor a film semmiféle megfogható magyarázattal nem szolgál a történésekre, nekünk kell összeraknunk a mondanivalót a kapott információ-morzsákból. Ez elsülhet igen jól (Donnie Darko-t hadd említsem itt meg), de végződhet teljes kudarccal, értetlenséggel is. Ha egy rendező ezen utóbbi variáció mellett dönt, igencsak vigyáznia kell a helyes egyensúly megtartására, főleg, ha közönségfilmet kíván létrehozni. A születő műnek rendelkeznie kell egyfajta vonzerővel, hogy az egyszeri moziba járót rávegye, hogy gondoljon utána a cselekménynek, az elhangzott mondatoknak és próbálja meg összerakni a maga verzióját arról, amit a film sugallni kíván.

Lucile Hadzihalilovic (rendező, társíró) filmjével számomra átesik a ló túloldalára: nemcsak, hogy igen kevés információval engedett utamra a stáblista végeztével, de az a bizonyos szikra sem pattant ki, mely arra sarkallna, hogy a film megtekintése után még órákig ott motoszkáljon a fejemben, hogy mit is kellett volna látnom.

Pedig az alapfelállás igen kecsegtető: adott egy kopár, mediterrán sziget (forgatási helyszín a Kanári szigetek voltak), egy apró, mégis elhagyottnak tűnő falu, és egy kis közösség, mely harminc év körüli nőkből és tíz év körüli fiúkból áll. Már a nem/életkor arány ilyentén megoszlása is zavarba ejtő, de az a tény, hogy a fiúknak minden este orvosságot kell bevenniük – annak ellenére, hogy egyikük sem beteg -, valamiféle sötét titkot sejtettet a háttérben meghúzódni. A rejtély csak tovább terebélyesedik, ahogy Nicolas – főhősünk – a sziklás parthoz közel egy fiú tetemére bukkan a tenger fenekén. Természetesen senki nem hisz neki, de a fiút csak nem hagyja nyugodni dolog. Az éjszaka közepén ki is lopódzik anyja után a tengerpartra, ahol a közösség női tagjai valami furcsa „szertartást” végeznek. Nicolas egyetlen szövetségese egy kórházi ápolónő lesz, aki valamilyen oknál fogva szimpatizál a rejtélyeket kibogozni igyekvő fiúval. Ennek a kapcsolatnak a későbbiekben igen fontos következményei lesznek.

Nagyjából ennyi, amit a cselekményről – spoiler-mentesen – el lehet mondani. Egészen a film legvégéig fogalmunk nincsen miért is jött létre ez a furcsa közösség: valamiféle katasztrófa történt, és ez a kis közösség képviseli az emberiség utolsó megmaradt populációját? Vagy valami egészen másról van szó? Mindez nagyon érdekesen és hátborzongatóan hangzik, meg kell valljam, igen kellemetlen érzéseket ébresztett bennem a filmnek ezen része. A cselekmény igen lassan csordogál, a kamera hajlamos hosszú ideig elidőzni egy-egy helyszínen. A sötét, hátborzongató érzés később sem csillapodik, amikor végre fény derül a titokra. De akkor mi lehet a baj? Miért éreztem azt, hogy a moziban eltöltött 82 percet hasznosabban is eltölthettem volna?

A hangulat úgy tűnik, nem minden. Ugyan adott az atmoszféra, de valahogy hiányzik az igazi mögöttes tartalom. Miért történik az, ami történik, miért így és miért pont akkor? Szinte könyörög az agyunk a válaszokért, de csak a homályos, sötét képeket kapja alamizsnaként.

Nem tudom, hogy esetleg az Uránia mozi vetítőgépe, a vászon, vagy a kópia minősége-e a felelős, de a filmben egyes jelenetek olyan sötétek és homályosak voltak, hogy küzdenem kellett, hogy valamit ki tudjak venni abból, ami a filmvásznon zajlik. Ez egy olyan mozi esetében, amely eleve nem terheli túl a néző agyát információval, legalábbis furcsa. Részben ez is oka lehet, hogy a film nem volt képes utat találni magának hozzám.

Összességében Hadzihalilovic Évolution-je számos horrorfilm rendezőnek példát mutathatna arról, hogyan kell igazán nyomasztó hangulatot teremteni, jóformán anyagi eszközök nélkül. Ami a dolog szexepiljét illeti, itt már akadnak hiányosságok. A lassú, nehézkes – inkább művészfilmeket idéző – történetvezetés, a színészi játék nem kiemelkedő volta és a túlságosan sötét, homályos felvételek nem teszik igazán közönségbaráttá, vonzóvá a filmet. Csak olyanoknak ajánlom, akik már baráti viszonyt ápolnak az ilyen nyúlon khmm… „lovon” túli filmekkel.

Értékelés: 6/10

Gabblack