Frankenstein, az élet titkát kutató doktor és szörnyének történetét már rengeteg rendező vitte nagyvászonra. Ott van a kultikus 1931-es Boris Karloff féle Universal alkotás, vagy gondoljunk csak a Peter Cushing fémjelezte Hammer szériára, a Robert De Niro főszereplésével készült romantikus műre, vagy esetleg a közelmúltban készült baklövésre, az Én, Frankensteinre. Ám azt kevesen tudják, hogy Mary Shelley gótikus történetét először 1910-ben filmesítette az Edison Manufacturing Company, és hogy eme több, mint száz éves alkotás még mai szemmel is tud néha ijesztő lenni.

Frankenstei báró (Augustus Phillips) alig két évvel azután, hogy elkezdte az egyetemet, rájön az élet nagy titkára és elhatározza, hogy létrehoz egy teremtényt. Ám ahelyett, hogy embert alkotna, egy szörnyeteg (Charles Ogle) születik, aki születése után üldözőbe veszi teremtőjét, az időközben a családjához hazatért bárót, veszélyt jelentve mindenkire…

Ehhez az alig negyedórás alkotáshoz nem szabad, csak tisztelettel nyúlni, hiszen egy történelmi darab szemtanúi lehetünk a nézése közben. A film még a két világháború előtt készült, és ennek ellenére egy-két képsora frászt hozhat a horroron kevésbé edzett emberre. A szörny kinézete teljesen más, mint amit a Karloff-féle Frankenstein óta megszokhattunk, sokkal inkább hasonlít egy nagy, ronda majomhoz. Maga a születése inkább, ami rémisztő, hiszen kedvenc bárónk ahelyett hogy testrészekből rakná össze teremtményét, inkább egy kis kotyvalékot készít, beleöntve a „teremtő port”. Ennek köszönhetően végig szemtanúi lehetünk a szörny születésének, ami konkrétan abból áll, hogy először a csontváz, majd szépen lassan a rátapadt izmok és egyéb dolgok alakulnak ki, s amely így, 106 év távlatából is hátborzongató tud lenni.

Természetesen az alkotás bőven a hangosfilmek kialakulása előtt készült, így az egész mű alatt zenét hallhatunk, mely minden változatban (tekintve, hogy ahány kiadás, annyi verzió )fantasztikus hangulatot kölcsönöz a filmnek. Némafilm jellege miatt a színészek túljátsszák az összes jelenetet, melyek manapság már nevetségesnek tűnhetnek, ám valójában nagyon segítenek megérteni a filmet. Ezeket a jeleneteket összekötő szövegek fűzik egy filmmé, amelyek megmagyarázzák a helyzetet, sőt néha előrevetítik, mi fog történni. Mivel nagyon rövid az egész, így rendkívül kevés helyszín van benne, de ez még nem is baj, ellenben a kópia minőségével, mely ugyan csekély ár egy sokáig elveszettnek hitt film megtekintéséért (a 70-es években került elő használható tekercs, 2010 óta a public domain része), mégis gyakran nagyon megnehezítik az események követését.

Maga az alkotás vége az, ami számomra zavaró volt – szörny halála egyszerűen értelmezhetetlen, mégis úgy vélem, zseniális a lezárás. Nemcsak a korhoz képest fantasztikus technikai bravúrt sikerült elérniük, mikor a tükörben lévő szörnyeteg a „valóságban” nincs ott, hanem sikerült elérniük azt is, hogy a néző elhihesse, hogy nem a teremtény az igazi szörnyeteg, hanem maga Frankenstein. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a kuriózumokat, nem untatja egy némafilm, vagy csak kíváncsi, hogy képzelték el Mary Shelly regényét két évtizeddel Karloff és James Whale előtt.

Értékelés: 8/10

Kele-man